Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

bokros, nádas vagy zsombékos partok alá helyeztek, ott cövekkel rögzítették, s a halakat vagy hosszú nyelű bukáló rúddal (V. terem 16.), vagy lábbal a háló felé hajtották. Időnként kiemelték, s megnézték, hogy sikerrel járt-e az igyekezetük. A dobóháló a vetőhalászat eszköze. (V. terem 15.). Jankó János szerint a tiszai halászok hozták a Balatonra, elterjedése szűk területre korlátozódott, és gyűjtése idején már senki sem használta. Azonban a Kis-Balaton menti falvakban - ahol a berek léte a mai napig számos halászati tárgyat megőrzött -, még akad egy-két ember, aki meg tudja kötni és használatát is ismeri. Folyó- és állóvizekben egyaránt halásztak köralakú, ólomgolyókkal súlyozott hálóval, amelyet szájban és kézben tartva, megpöndörödve dobtak a vízre, ahol pókhálóként szétterült és a mélybe hullott. Amikor a fenékre ért, az ólmos inat a halász a kezében tartott kötéllel összehúzta, s a hálóban maradt halakat kiemelte. 15 E hálótípus változatait Dél-Eurázsiában, Óceániában és Afrikában is ismerik. A tapogató halászat eszközeként tartják számon a sekély állóvizek halállományának megdézsmálására szolgáló borítót. (V. terem 5.). Két változatát ismerjük: az egyik az alul-fölül nyitott vesszőkas, amelynek magasságát a víz szintjéhez méretezték,