Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

80 ft, a legnagyobbak ára 150-160 ft-ba került. Keskenysége, bizonytalansága miatt lélekvesztőnek is nevezték, és 2-2 csónakot egymáshoz erősítettek, hogy a stabilitását növeljék. Mindig állva eveztek benne. A nehézkes járműveket egyrejobban kiszorították a 19. század hatvanas éveitől a nagyhalászatra alkalmasabb, kényelmesebb és gyorsabb deszkahajók, s a századfordulóra már csak mutatóban maradt egy-egy bödönhajó a kishalászok kezén (V. terem, fríz bal 2.). A bödönhajó állandó felszereléséhez tartozott az evező és a vízmerő. (IV. terem 48., 46., V. terem 6., 12.). A csónakok a kerítő halászat során kaptak igazi szerepet. A kerítő halászatnak több módja van: a partra halászásnál a. háló egyik végének kötelét a parton tartották, a hálót pedig egyetlen csónakból a vízbe fejtették, majd félkörívben a part felé eveztek. A sekély vízhez érve a halászok kiugrottak a csónakból, megragadták a háló húzókötelét, s lassan maguk után vonszolva kifelé lábaltak. A nyílt vízi kerítő halászat alkalmával két csónakra volt szükség. Az egyik csónakhoz erősítették a háló egyik szárnyának húzókötelét, a másikból pedig a vízbe fejtették a hálót, miközben egymástól félkörívben eltávolodtak. Amikor az egész háló a vízbe került, akkor a két csónak gyorsan közelített egymáshoz, majd összeérvén megkezdődött a háló kiemelése (IV. terem, fríz bal 7., 8., 9.). Az érdekesség kedvéért meg kell említeni még egy kerítőhalászatot, a tihanyi gardafogást, amelyet Herman Ottó látott hal néven tett közismertté. Ennek lényege, hogy a garda november elején nagy tömegben vándorol a Balatonban. A halászok megfigyelése szerint hamarosan befagy a tó, ha a gardarajok Tihany felé igyekeznek. A tihanyi halászbokrok állandóan a parton tartózkodtak, míg a hegyen álló társuk a vizet kémlelte. Ha észrevette, hogy nagy foltokban lila a víz, kabátjával és egyéb jelekkel föntről irányította társait, akik az öregháló bevetésével megkerítették a gardacsoportokat, és sikeres húzás esetén akár 100 mázsa halat is kifogtak aprószemű hálóikkal. A halászati törvény megtiltotta ennek a hálónak a használatát, de a nagybérlők fele-fele osztozással nagyobb szemű hálóval még megengedték a múlt század végén a tihanyiaknak, hogy ősi halászatukat folytathassák. A Balaton régi nyári kerítőhálója a 140 m hosszú, zsákjánál 3 m széles gyékényes volt. Nevét a felső inára erősített gyékénykötegtől kapta. Alinán tégladarabok függtek. Mindenben hasonlított hozzá a jeges halászat öreghálója, csak nagyobb volt nála. (IV. terem 52.). Hossza kb. 200 méter. Bél Mátyás azt írja, hogy Festetics Kristóf száz-kétszáz öl hosszú, két-három öl magas húzóhálóval halásztatott a jég alatt. A tiszai halászok 1862-től kb. 4 évig bérelték a Balaton halászatának egy részét, s ők honosították meg az ún. párás hálót (felinán parafa úszók, alinán ólomkarikák voltak), amelynek hossza elérte a 600 métert is. Ezentúl ezt a nagy hálót használták a balatoni halászok nyári és téli halászataiknál egyaránt, hiszen a korábbi hálóiknál „termelékenyebb" szerszámnak bizonyult. (V. terem, fríz bal 8., 9.). Ezeket a nagy hálókat húzás után azonnal a halásztanyán felállított terítsfára (V. terem 10.) szedték, közben megtisztították a beleakadt gaztól, iszaptól. (V. terem, fríz bal 3.). A hálókat mindig gondosan kijavították, csak azután vetették ismét a vízbe. (V. terem 27-28.). A kishalászat A kishalászathoz olyan eszközök tartoznak, amelyek kezeléséhez egy ember teljesen elegendő. A kishalászok csak kiegészítő foglalkozásként űzték a halászatot. Az ő halászóhelyeik főként a folyók, patakok, lápok területén voltak. Használatukért - a nagyhalászokhoz hasonlóan - ők is pénzt és természetbeni juttatást fizettek az