Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

A vonyarcvashegyi Szt. Mihály kápolnát 40 halász építtette fogadalomból, szerencsés megmenekülésük emlékére. Atemplomocskában ma is látható egyszerű festmény a csodával határos eseményt örökítette meg. (IV. terem, fríz jobb 4.). Herman Ottó és Jankó János azt írják, hogy a téli halászathoz 10-12 ember kellett, akiknek meghatározott szerepük volt: a 2 rúdhajtó a vezérrudat hajtotta; a 2jegellő a lékeket vágta; 1 alinas, a háló kiemelésekor a háló két szárnyának alinát egyszerre húzta ki; a 2 felinas a háló felső inát rakta rendre; a 2 léhés szedő, a hálófalból szedte ki a felakadt halakat; 1 gémcséllő, aki az eltévedt vezérrudat visszahúzta kampós szerszámával a helyes irányba; és végül egy bukáló. A halászóhelyet a bokor feje, a gazda választotta ki. E területet - amelynek nagysága változó: szélessége 210-240 m, hosszúsága 400-800 m - vonyónak nevezték. A gazda hosszú nyakú jégvágó fejszével, a szakócával (61-62) kijelölte a hatszögletű formát mutató léksort, amelyet a halászok kivágtak. (Fríz bal 1.5.). Az eresztőléken bedöntötték a 2 szárnyú, középen zsákos gyalmot vagy kerítőhálót. A háló szárnyaira kötötték a 20-25 méteres vasalt rudat, a vezért. Ezt hajtották csáklyával(55) lékről-lékre előre mindkét oldalon egyszerre. Amikor a háló közel ért a kihúzó- vagy ajtólékhez, a buffogató léken a buffogatóval (51) egy halász verte a vizet, zavarta vissza a hálóba a halakat. (Fríz bal 2.). Miután a két vezérrúd kibukkant az ajtóléken, a halászok a húzókötelet a vállukra vetett cibékre akasztották (60) és kihúzták a hálót. (Fríz bal 3., 4.). Csizmájukra jégpatkót erősítettek (63), hogy biztonságosabban mozoghassonak, amíg teljes erővel dolgoztak. A jeges halászat csak addig tartott, ameddig a jég kellő biztonságot nyújtott. A 18-19. században a halászok feleségei a mai Kossuth L. u. egy meghatározott részén (közel a Fő térhez) árulták a friss halat a heti piacok alkalmával és a vásárok napján. Másnapokon hátukra vették a halaskosarat, (54) vagy a fejükre a fejkosarat, kezükbe a húzós mérleget (59) és megindultak gyalog a szomszédos falvakba. Amikor elfáradtak, kerestek egy fát, nekitámasztották hátukat a törzsének, és óvatosan lecsúsztak a földre. Levették fejükről a súlyos kosarat. Kis pihenés után ismét visszahelyezték, s ugyancsak a fatörzs segítségével lassan talpra álltak. Egy nap 30 km-t is megtettek. Hogy sorsukon könnyítsenek, az 1930-as években többen kerékpárt vettek, s arra szerelték a nagyobb halszállító kosarat (58), a kormányra meg a kisebb szatyrokat. így a távolságot, s a nehéz kenyérkereset eredményét is növelhették. De ha nem volt árusítási engedélyük, és összefutottak a csendőrökkel, akkor nemcsak a halat kobozták el tőlük, hanem meg is büntették őket. A felszerelést a céhszervezetben s a szabad társulásokban egyaránt a halászok közösen állították elő, közösen javították és a zsákmányon is közösen osztoztak. Egy-egy több száz méteres gyalom vagy kerítőháló olyan értéket képviselt, amelyet az egyes ember képtelen lett volna előteremteni. (IV. terem 52., V. terem 11.). A14. században pl. egy öregháló és egy csónak értéke majdnem kétszerese volt négy pár jó ökör korabeli értékének! Ugyancsak igen sokba került egy nagy kerítőháló a 19. században is. A halászat fontos szerszáma az egyfából faragott, vagy egyik, vagy mindkét végén hegyes bödönhajó, amelyet a Keszthely környéki halászok bodonhajónak neveztek (IV. terem, modell, 47., V. terem 3.). Leghíresebb készítőhelye a Kis-Balaton menti Vörs falu volt, ahonnét szinte az egész Balatont ellátták csónakokkal. Ennek oka, hogy a környékbeli erdőkben „csónaknak teremtett" százados tölgyfák éltek. A bödönhajó készítéséhez nagy szakértelem kellett. Fejszével megadták a külső formáját, tagyvágóval a csónak belsejében