Dr. Darnay-Dornyay Béla szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely Értesítője 1. (4.) (Keszthely, 1943)

Félegyházy Gyula felv. nagy szomorúságot okozott tisztelőinek, barátainak, mindnyájunknak ! A természetet, a költő Tompa Mihály szavaival élve : „dajkálkodó anyánkat" szerette kimondhatatlanul ! Az ő mindig kutató szemei előtt feltáruló teremtés gyönyörűsége, elragadó szépsége, külső megnyilatkozásai és gondolatokra ösztönző belső tartalma, a természet dolgainak mé­lyén rejlő bölcsessége, a mikroszkópos parányokban és kozmikus nagyságokban egyaránt az Alkotóhoz, az Istenhez vezető igazsága, tette őt olyan megbékélt, kiegyen­súlyozott, jó emberré, hivő lélekké! Mert Lendl Adolf hivő lélek volt, amit főleg életének utolsó, keszthelyi évtizedében oly sokszor nyilvánított élőszóval és a nyomtatott betűvel egyaránt és mindnyá­junk épülésére ! Mert ő egy hosszú és szép, munkás életen keresztül sokat megismert a nagy természetből. Ezért joggal és meggyőzően mondogathatta: „Mennél többet látunk és ismerünk meg a mindenségből, annál köze­lebb kerülünk az Istenhez"! Sokan átérez­ziik ennek igazságát, de kevesen hirdethet­ték ezt több joggal,mint éppen Lendl Adolf ! Mindig a természet megismerésének a vágya sarkalta és ezért járt ő szerte a nagy világon, talán Ausztrálián kivűl minden egyes világrészen, erdőn-mezőn, sivatagon és őserdőben, sarkvidékeken, lehetőleg gyalog és inkább egyedül, mint sokadmagával. Elmondhatni, hogy életének nagyobbik részét átutazta, fő­leg pedig átgyalogolta! Még 1941. jun. 18-án is, nyolcvanéves korában, a keszt­helyi Társaskör hévizi kirándulásán is részt vett, de mig a „fiatalok" kényel­mes autóbuszon tették meg a néhány kilométeres utat, addig a 80 éves Dolli bácsi — minden rábeszélés és csábítás ellenére is — Keszthelyről gyalog sétált ki Hévízre és a kiinduláskor Lendl Adolfot is kereső társaság már csak a magát kedvenc mezei virágaival fel­ékesített, örömmel gyalogoló öregurat láthatta viszont Hévízen. A szabad természetben való élet, a sok gyaloglás erőssé, edzetté tette nem­csak lelkét, de szervezetét is. Nem igen volt beteg, csak két évvel ezelőtt, ami­kor már majdnem el kellett távoznia az elizeumi mezőkre, a túlvilági vadászterü­letekre. De szerencsésen kilábolt belőle. Komolyabban is csak a halála előtti hé­ten kezdett betegeskedni s még szept. 21-én is hosszasan elanekdótázott előttünk az őt felkereső, meghitt barátai előtt. Temetése szept. 27-én volt a Szt. Mik­lós temető kápolnájából. Sírjánál egyik meghitt jó barátja, Nádas Kálmán, ny. igazgató, mondott valóban szivekbe mar­koló, az igazság hevétől lángoló beszédet : Kivételes volt mint tudós — mondotta töb­bek között — mint a közélet harcosa, de leg­kivételesebb volt mint ember, mint jóbarát. Búcsút és köszönetet mondott neki a pél­daadásért. Mert példát adott ő — úgymond — hogyan kell embernek embert megbecsülni, hogyan kell jóbarátnak lenni, hogyan kell a legkisebb igénnyel, szerényen, de mégis boldogan élni.hogyan kell sohase kérni,min­dig csak adni. Példát adott ő, hogy a külső az semmi, minden a belső, hogy lélekben kell élni. Nádas Kálmán találó szavai sze­rint is, Lendl Adolf derűs lelkének virágai a szelídség, nyájasság, szívjóság, az ember­szeretetnek, az Isten alázatos imádatának, a természet szeretetének harmóniája. Boruljon rád a föld, Keszthely földje, amelynek szerelmese voltál ! Föld vigyázz rá — úgymond — az Álmodóra, mert O most álmodik a magyar föld jobb jövője-

Next

/
Oldalképek
Tartalom