Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTOR TËNELEM 127 VARGA TIBOR EGY VESZPRÉMI LEVENTE NÉMETORSZÁGBAN (1945. FEBRUÁ

R-NOVEMBER) „Százszor lehullott már a mi csillagunk, Százszor elsirattak, mégis itt vagyunk. Megtörik még egyszer ez a rút varázs, Leszünk mi még boldogok kenyerespajtás. " Előzmények Leventék voltunk, mint minden középiskolás diák. Természetesnek tartottuk, nem éreztük különösebben terhesnek. A levente-intézmény nevelési módszere nem volt mentes a nacionalizmustól és az irredentizmustól, emiatt később gyakran elmarasztalták. Az 1950. körüli években hallottam olyan véleményt, hogy a levente mozgalom is része volt azoknak a dolgoknak, amelyek „nemzeti szégyenérzetünket" joggal (?) kiváltották. 1944 őszén mintegy másfél hónapig jártunk iskolába. A veszprémi „Kerkápoly Károly" Kereskedelmi Középiskola — ahogy mi hívtuk, a „kéri" — első osztályos tanulója voltam. Ha jól emlékszem, talán örültünk is, hogy félbeszakadt a tanítás. Jónéhány társammal — akárcsak két hónappal korábban a nyári szünetben — folytattuk a munkát a Danuvia Lőszergyárban. Szükség volt a pénzre, s akadt nekünk való munka. A lőszert még erős ütemben gyártották, bár a front egyre közelgett. Az év vége felé a gyár gépeinek javarészét vagonokba rakták és kiszállították Németországba. A nyári vakáció alatt a gyár 5. sz. üzemében dolgoztam. A részlegben gépágyú-lövedékek összeszerelése folyt. Én részmunkát végeztem a lövedékhüvelyeken egy célgéppel. Később — az iskolai kényszerszünetben — az 1. sz. üzemben bevásárló voltam. Naponta kétszer összeírtam, hogy a hozzámtartozó üzemrészben a munkások mit kívántak a kantinból hozatni. A bevásárlás után kiosztottam az árut, majd elszámoltam. Ez a munka nem vette igénybe az egész napomat. Eleinte segédkeztem egyik-másik munkás helyett, amíg azok az öltözőben „tárgyaltak" az időnként ott „megpihenő" focistákkal. Később Lennert bácsi a művezető felvilágosított, hogy csak a bevásárlás a feladatom, így hát volt szabadidőm, s nézegettem az üzemben végbemenő munkafolyamatokat. Más üzemeket is felkerestem, többek között a lőporkeverő és a tányéraknát szerelő részlegeket. Egy-két focistával mindenütt találkoztam. (Jó labdarúgó csapata volt a Danuviának. Balogh Guszti mellett ott focizott Kozma, Mester, az Erdélyből jött Lazarov, Nagy Péter, továbbá Illikman Laci és mások.) Az 1944. év „danuviás" emlékei közül figyelemre méltó az az eset, amikor is a gyár körüli légelhárító üteg lelőtt egy amerikai repülőgépet. Az ejtőernyővel földetért pilótát a gyár udvarán vezették el. Többen megfenyegették, egy aszszony pedig a felakasztását követelte. Hallottuk, hogy a repülőgépet lelőtt ütegnek már volt egy sikeres találata, ezért látni szerettük volna a győztes „flakkosokat". A művezető azonban nem engedélyezte a lógást, így helyette elénekeltük néhányan az ismert katonanótát: ,, . . . a gépágyú ha szól, veszt csatát a gépmadár. A gépágyús tüzér a harcra mindig készen áll . . ." Nem sejtettük még, hogy rövidesen közelebbről is megismerkedünk a „boforcokkal". Más emlékek. 1944 nyarán is rendeztek a Danuviában — a gyár és Meggyespuszta közötti útvonalon — futóversenyt. Résztvevői sportolók, leventék és vállalkozó kedvű dolgozók voltak. A versenyt a focista Kozma nyerte. A távon én is végigloholtam, s az élboly után értem célba. Többször tartottak a gyárban — nem túl hosszan — levente foglalkozást. Ezeken alaki kiképzés, honvédelmi ismeretekkel kapcsolatos tájékoztatás és sportvetélkedő váltakozott. Az egyik foglalkozáson beszámolt élményeiről egy frontot megjárt idősebb katonatiszt. Erősen kiszínezte az orosz katonák lakosság elleni kegyetlen viselkedését. Más alkalommal — ha jól emlékszem munkaidő alatt — politikai jellegű tájékoztatót tartott az összehívott dolgozók előtt Buda alispán. Ahogy hangoztatták korábban, nem fordult elő, hogy ilyen rangos személy kimenjen a gyárba és ott a munkások előtt beszéljen. A gyár gépparkjának kiszállításával csaknem valamennyien elvesztettük állásunkat. A mi gondjainkat növelte, hogy a gyár mosodájában dolgozó özvegy anyám is munka nélkül maradt. Mindezt tetézte, hogy a megtakarított pénzünket elvitte az asztalosműhely egyik dolgozója. A mester — aki magánrendelést is vállalt — előleget vett fel tőlünk szobabútor készítés fejében. A bútort azonban nem szállította le, ugyanis a gyár gépparkját időközben Németországba vitték, s ő a kísérők között távozott. Csakhamar kiderült, hogy hozzánk hasonlóan másokat is megkárosított. Az 1944. év vége felé, majd a következő év elején többször is kirendelték a leventéket „közmunkára". Lövészárkot ástunk, havat lapátoltunk a palotai s az almádi úton. Máskor meg tiportuk a havat a jutási repülőtér kifutópályáján, hogy a repülőgépek le- és felszállhassanak. Temettünk német katonákat is közvetlenül a mai dózsavárosi temető mellett. 1945 február elején plakátokon hirdették, hogy a leventéket — 15 éves kortól kezdődően — Németországba szállítják. Ez ügyben kötelező volt jelentkezni a városházán. Egyre többen beszéltek aggodalommal, hogy mi lesz a kikerülő leventék sorsa. Úgy határoztunk, hogy átmenetileg az egyik nagynénémhez költözöm a közeli faluba. Kiderült csakhamar, ott is jelentkezniük kellett a leventekorúaknak. Tanácstalanok voltunk. Végül is búcsúzni kezdtem rokonaimtól. A temetőben is jártam hozzátartozóim, továbbá volt osztálytársaim: Hodusz István és Reinfahrt Ferenc sírjánál. Feri a jutási repülőtér bombázásakor halt meg, Pistával pedig egy Újtelepre lehullott bomba repeszdarabjai végeztek. Az indulás és az első napok Az indulás előtti napon anyám összecsomagolta az útravalómat. Egy szép darab sonkát, jókora szalonnát és egyebeket is tett hátizsákomba.