Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

144 HAD TÖR TE NE LEM váth Ernő és én. Csúzlival mókusra vadásztunk. Amerikai katonák elkérik a csúzlit, s ők is lődöznek. Később labdázunk, majd almát szerzünk. A héten öt fő ment a lágerba. Szeptember 20. Már egy csoport leventét elvittek Passauba (köztük Gémmel Karcsit). Onnan indulnak majd hazafelé. Végre." Szeptember vége felé a Flandern épületben is összeírták a hazaszállításra kerülők további csoportját. A szobánkból csak én, a legfiatalabb kerültem az indulók listájára, örömömre Tóth Laci neve is ott szerepelt. Az ismerősök közül Kanicska és egy zalai levente közölte velem a nagy újságot. Néhány nap feszült várakozással telt. Szobatársaim közül többen levelet írtak azzal a szándékkal, hogy én majd hazaviszem és a megadott címre továbbítom azokat. Természetesen vállaltam a megbízatást. Megkezdtem szerény ingóságaim csomagolását. Könnyen elfértek naplómmal együtt a hátizsákom aljában. (Talán nem akartam az egyszer már elrakott naplót elővenni, ezért maradt abba a vezetése.) Időközben Lacival felderítettünk a szállításra várók közül néhány ismerőst. Közöttük volt az a cigányfiú is, aki két héttel korábban öngyilkosságot kísérelt meg. Úgy láttuk letett szörnyű szándékáról, örült, hogy hazamehet. Sanyi bácsi, miután Homódi, a háziborbélya „lágerba vonult", már ritkábban mutatkozott a szobánkban. Ugyanakkor többször láttuk ezekben a napokban egy amerikai századossal, akiről kiderült, hogy szegről-végről rokona. Szigorú titoktartás mellett közölte velem Sanyi bácsi, hogy valószínűleg nem tér vissza Magyarországra. Amerikai rokona lehetővé teszi a kórházból való távozását, majd később elősegíti a kivándorlását az Egyesült Államokba. „Egyébként Ungvár, ha nem tévedek, úgysem lesz magyar terület" indokolta elhatározását. Szeptember vége felé jártunk. Egy alkalommal Lacival a szomszédos épületszárnyban felkerestünk néhány ismerősünket. A vacsora szétosztására érkeztem vissza. Meglepetésemre az ágyamon egy csomagot találtam. A szobaparancsnok elmondta, hogy amíg távol voltam a Sanyi bácsi keresett. Búcsúzni akart tőlem, ugyanis elment az amerikai tiszttel. A csomagra kérdeztem. Hát nem tudod — csodálkozott — a Sanyi bátyád hozta neked, egy írógép van benne. Sajnálta, hogy nem találkoztatok mégegyszer. Mondta is, úgy szeretett mintha a fia lettél volna. Kijöttek a könynyeim, először amióta hazulról eljöttünk. Megtudtam azt is, hogy szobatársaim többsége aláírta azt a leveÍN DER FREIZEIT 4. ábra. Az ingolstadti internátus. let, amelyben Sanyi bácsi köszöntött és soraival igazolta, hogy az írógépet Varga Tibor leventének ajándékozta. Köszönetet mondtam öreg barátomról elismerően nyilatkozó szobatársaimnak is, majd kiosztottam — még nem tudtam, hogy utoljára — a vacsorafőzeléket. Szeptember 25-én reggel a nővér hozta a hírt, azok számára akiket korábban összeírtak, hogy jelentkezzenek a parancsnokságon. Társaim sejtették, hogy a hazatérésről lesz szó. Azonnal felkerestem Lacit, aki ugyancsak tudott a dologról. Együtt mentünk jelentkezni. Az irodán már jónéhányan — közöttük leventék is — várakoztak. Sejtésünk valóra vált. Gyorsan kiadták a kórházi kezelést tanúsító ,igazolvány"-t és parancsot adtak, hogy egy órán belül gyülekezzünk a kórház udvarán. Ismertették, hogy az ingolstadti vasútállomásról vonattal Passauba utazunk, majd onnan a pockingi gyűjtőtáborba. Gyors pakolás következett, ami lényegében abból állt, hogy az írógépet a hátizsákomba tettem. Mégegyszer elbúcsúztam társaimtól, akiknek egy része az udvarra is lekísért. Névsorolvasás után indultunk az állomásra, visszaintegetve az ottmaradóknak. Lehettünk vagy ötvenen. Néhány amerikai katona kísért bennünket. Szép nyárvégi idő lévén sokan jártak az állomásra vezető úton. Egyszer csak megszólalt a Laci, ,,ott jön a Kraut főtörzs". Valóban ő volt és nagy örömünkre megismert bennünket. Persze ebben az is közrejátszott, hogy mi Lacival német katonaruhában voltunk. A főtörzs civil ruhát viselt. Vele jött a felesége és tíz év körüli lánya. ,,Nach Hause?" kérdezte, majd igenlő válaszunkra a ,,Gute Reise" szavakkal búcsúztak tőlünk. Szívélyesen utánunk integettek. Kár, hogy még ekkor sem jutott eszünkbe becsületes nevét megtudakolni. A pockingi lágerban Megérkeztünk a pockingi nagy gyűjtőtáborba. Tóth Lacival és Kanicskával egy barakképület tágas szobájába kerültem. Társaink leventekorúak voltak, de nálunk idősebbek. Többségük már hetek óta itt tanyázott, várta a következő transzportba való bekerülést. Elég nehezen barátkoztunk meg környezetünkkel. A táborban sok magyar család ,,élt". Találkoztunk a Székely testvérekkel és az apjukkal, de más veszprémiekkel is. Egy műsoros rendezvényen pedig az ugyancsak veszprémi Egei Sándort üdvözölhettük, aki artistaszámával nagy sikert aratott. A táborlakóktól otthoni események iránt érdeklődtünk. Nem tudtak semmi lényegeset mondani, hiszen ők is eljöttek az országból még az oroszok bevonulása előtt. Az ellátásunk elég gyenge volt. Szerencsére a cigarettának itt jó ára volt, s nekünk még tartott a kórházban kapott ellátmány. A lágerélet elég szervezetlennek tűnt Azt sem tudtuk az első héten, hogy ki a parancsnokunk. Nem sokat törődtek velünk, azt csináltunk jóformán amit akartunk. Naphosszat őgyelegtünk a