Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Ury János: A Péti Nitorgénművek Rt. ellen 1944. június 14-én végrehajtott amerikai bombatámadás története

120 HADTÖR TENELEM hetett a hazatérés. (Benne hdgynak 51 bevetése és 5 légigyőzelme volt 1944. június 14-ig. U. J.) A nehézbombázók kíséretéről kellett gondoskodnunk, amikor a magyarországi Pétfürdőt támadtuk. Több századdal támadtunk, különböző irányból, szétszórva ezáltal a Luftwaffe ellentámadását. A céltól északra levő területet kellett biztosítani (lásd a térképvázlatot, amely a legkedvezőbb volt egy ellentámadás céljára. Már az eligazításnál szorongó érzés fogott el. Én vezettem a 49. századot, de a saját rajomnak is igen kevés gyakorlata volt. A másik három rajnak is 10-nél kevesebb bevetése volt. A cél fölött a gépeket 6 és 9 óra pozícióba vezényeltem és közöltem velük, dobják le a póttartályaikat. Az ellenséges vadászerő 50 Me—109-ből és FW-190-ből állt. Ez érdekes lesz gondoltam magamban — ötven ellenséges gép 15 P-38-as ellen. Hamarosan a legerősebb ütközetben voltam, amit valaha is tapasztaltam. Egy Me—109-re tüzeltem és sikerült eltalálnom. Hamarosan észrevettem, hogy egyedül vagyok. Később felfedeztem, hogy a kettes számú emberemnek nehézségei vannak a póttartály ledobásával és így 11 000 láb magasságban tartja magát, mielőtt elszabadul tőle. A 3-as és 4-es kísérőm követte őt, engem 22 000 láb magasságon hagyva, hogy majd megkísérlem a csatlakozást a század többi részéhez. Megláttam egy Me—109et, amelyik elmaradt a szakaszától. Lejjebb ereszkedtem és elkezdtem tüzelni, megközelítőleg ötszáz yardtól száz yardig, kb. 30 fokról. Telitalálatot sikerült elérnem és az ellenséges gép lángba borult. A század irányába fordultam és egy újabb 109-es (Me— 109 — U. J.) farkánál találtam magam. Röviden tüzeltem és bosszankodtam, hogy nem értem el telitalálatot. Láttam a 109-es pilóta fülkéjének darabjait széthullani. Ekkor egy másik 109-es engem talált el. A jobboldali motort kilőtték, a műszerfal darabokra tört és égett a baloldali motorom is. A pilótafülkében robbant lövedék szilánkjai megsebesítettek a vállamon. A gép hirtelen dugóhúzóba esett, de el kellett hagynom az egyre fokozódó tűz miatt is. Kiugrottam és hamarosan az ellenség fogságába estem. A pilóta, aki lelőtt, néhányszor telefonált és később meglátogatott Budapesten a kórházban. Tolmács segítségével beszéltem vele, ő elmondta, hogy nem voltam olyan szerencsés, mint az a pilóta, akit lelőttem, amikor magam is találatot kaptam, mert ő is kiugrott és most újra repül. Elmondta, hogy a Me—109-es géppel én voltam a 13. légi győzelme."

3 3 Annak ellenére, hogy a légitámadás során a P-38-as Lightning kísérő vadászok alacsonytámadásokkal igyekeztek „lefogni", a gyártelepet védő magyar 203. honi légvédelmi tüzérosztály ütegeit — az tüzet nyitott. Az ágyús ütegek közül csak a Várpalotától nyugatra levő 208. sz. ágyús üteg tüzelt a távozó amerikai kötelékre, a Macska-hegyen összpontosított 103/1. sz. üteg nem, mert aznap áttelepülőbe volt. A gépágyús félszakaszok közül a vasútállomástól délnyugatra levő 238/1. félszakasz tüzet nyitott a délkeleti irányban haladó első bombázó kötelékre. A 2. század öskü felé kifordult, a 3. század pedig 17 bombát dobott le, de ezek a lövegállás és Öskü közötti területre hullottak. A gyárteleptől É-Északkeletre települt 236/2-es, 235/1-es gépágyús félszakasz is tüzelt, de néhány sorozat után mindkét löveg meghibásodott és leállt. A gyártól délkeletre beásott 202/1. gépágyús félszakasz (az ún. Vörös-malomnál — U. J.) tüzelőállása találatot kapott, 5 katona meghalt, többen megsebesültek. A pokol öt percének felidézésére közöljük az alábbi visszaemlékezéseket: „A gépek a Balaton felől jöttek. Szerettem elnézni ezeket a repülőket, ahogy ezüstösen csillogtak a napfényben. De nemcsak én voltam így. Amikor elhúztak felettünk — ez napjában többször is előfordult —, az emberek egy pillanatra abbahagyták a munkát. Voltak, akik — ha felhangzott a riadó — felszaladtak a gázgyár tetejére és hanyattfeküdtek, úgy gyönyörködtek a látványban. Nem, egy cseppet sem féltünk tőlük sohasem. Amolyan ártalmatlan jószágoknak tűntek, ahogyan odafenn vagy hatezer méter magasságban döngicséltek. Mint a méhek, ha mézet indulnak gyűjteni. Azon a napon is a Balaton felől jöttek. Most utólag visszagondolva talán csak bemagyarázom magamnak, de nekem valami gyanús volt aznap. Talán a röplapok miatt. Már napokkal, hetekkel azelőtt röplapokat szórtak le. A lapokon térkép volt, és bekarikáztak néhány helységet. Közöttük volt Pétfürdő is. Nyilván ezzel akarták a tudtunkra adni, hogy bombázni fognak bennünket. Bombázni?! Ki tudta akkor, hogy milyen egy bombázás? Senki. Csak hallottunk róla, de senki sem hitt benne nagyon. Az ammóniaüzem vezetője — vagy ahogy akkor mondták — főmérnöke voltam. Ültem a kiskalickámban. Amikor meghallottam őket, kiálltam az ablakba és addig néztem utánuk, amíg el nem tűntek. Aztán visszaültem a helyemre. Valamit számoltam. Jön a művezető, azt mondja — visszafordultak a gépek. Én meg számolok tovább, mert nem esett le mindjárt a tantusz. Erre kiment. Egyszer csak kivert a hidegveríték és kirohantam az irodából. Emberek, hé emberek!! Ugy ordítottam, mint egy eszelős. Persze hülyeség, a kompresszorok zúgásától senki sem hallott semmit! Én meg csak hadonászok odafenn és ordítoztam, — eszembe sem jutott, hogy senki sem hallja. Aztán valaki észrevett. Egyre többen álltak meg odalent és bámultak rám tátott szájjal, hogy engem mi lelhetett? Aztán — látva az arckifejezésemet - rájöttek, miről is van szó és elkezdtek össze-vissza futkosni. Két másodperc múlva elszabadult a pokol . . ."

34 „Mint szünidős diák, a Magyar cégnél voltam vízhordó gyerek. A bombázáskor én is a salaktér felé futottam a többiekkel együtt. Mint általában a gyerekek, nem féltem különösebben, talán inkább kíváncsi voltam. De nem sokáig kíváncsiskodtam, mert már hullottak a bombák. Rengett a föld és iszonyú zaj volt. A gyár pillanatok alatt lángokban állt. A salaktérre is hullott pár bomba, de szerencsére nem sebesült meg senki. Csak öklömnyi rögdarabok hullottak ránk, ahogy feküdtünk. A munkaszolgálatosok közül viszont sokan meghaltak, meg az őreik közül is, mert nem mentek a gyári óvóhelyre. A murvabányai óvóhely pedig még nem volt. " „1944 áprilisában bombázták először a győri vagongyárat. A mi vezetőink közül páran elmentek megnézni, milyen pusztítást végzett ott a bombázás. Meg voltak lepődve. Hazaérve védekezés céljából kátránnyal fröcskölték be a falakat, hogy ne lehessen odafentről látni őket. Nevetni való, gyerekes dolog volt ez. Később 8 mm-es acéllemezből 180 cm magas, — három ember részére - kerek bunkerokat csináltak azoknak, akiknek csak a legvégső esetben volt szabad elhagyni a gyárat. A háromszemélyes bunkerokba a hirtelen jött bombázás miatt többen is bemásztak. Az egyikbe hatan menekültek be, az ajtót már nem tudták becsukni. Egy bomba kb. 3 méterre esett le az ajtó mellett. Mind a hatan meghaltak a légnyomástól. A gázgyártól négyen voltak bennt: Czinkoczky, Tompos, Dexler és Élő Károly. A másik kettő nevét nem tudom. Már április óta sokszor volt riadó, de legtöbbször más irányba mentek el a gépek. Az emberek nagyobb része ilyenkor a salaktérre futott, - arra számítva, hogy oda úgysem dobnak bombát. Én ott az iparvasút mellett