Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - V. Molnár László: Kanizsa vára a Nádasdyak korában (1532–1568)

76 HADTÖRTENELEM helyeket" is kialakították. „Ha mívesünk volna — írja a tiszttartó bástyát, s az falt kellene töltenünk földdel. Továbbá az szegénységnek enniök és inniok kell adnunk, kivel szaporább és istenesb lészen. Az távoli műnek szaporasága is attól vala, hogy ebéden, vacsorán 2-2 tál étket adtunk a szegénységnek és ferestekenbe [ti. reggelire] és időközben bort és kenyeret adtunk nekik. Továbbá, ha az gonosz út engedi, hogy az palánk-karófát behordhatnám, az Huszár Pál bástyáját is megbéleltetném ez farsangba, de gonosz útja vagyon az fahordásnak. " Szele Jakab fenti jelentése is jól bizonyítja, hogy Kanizsa úgynevezett magyar módra épített vár volt, azaz minden része a legkönnyebben beszerezhető építőanyagokból, fából és földből készült. Erről tanúskodik Wesenstein császári építőmester 1570-ben készített jelentése — az akkor már királyi tulajdonba került végvárról —, miszerint Kanizsának sövényépítéssel készült palánkfalai és földdel töltött öt bástyája van.

33 Egyébként az adott időszakban a magyar palánkváraknak három típusa alakult ki. Közülük a leggyengébb a hegyes, vékony, egymás mellé állított karókból készült úgynevezett latorkert volt, amely elsősorban a rablók távoltartását szolgálta. Közepes erősségűnek számított a duplasor gerendákból álló, fűzfavesszővel összekötött, levert palánk. Ilyenkor két sorban erős gerendákat ástak a földbe, az oszlopokat hajlékony vesszőkkel egymáshoz fonták, majd a köztük levő üreget földdel töltötték meg. Ezután az oszlopokat erősítő vesszőfonást sárral tapasztották be, a tetejét pedig zsindellyel fedték le. Legerősebb az úgynevezett rótt palánk volt, amelyet leggyakrabban bástyák készítésénél alkalmaztak. Ilyen esetekben nem fűzfavesszővel fonták át az oszlopokat, hanem a földbevert vastag cölöpüket vaskapcsokkal kötötték össze. Kívülről ez a palánk szinte főfalnak" látszott, ugyanakkor azonban a fa rendszerint hamar elkorhadt, s így állandó javításra szorult.

34 A palánképítkezést Takáts Sándor „magyar építési módnak" tartotta, mivel az állandó törökellenes harcokban az ország minden részén általánosan alkalmazták. Gyakorlatilag ilyen palánkvárnak tekinthető Kanizsa is, amelynek sövény építéssel (földből és fából) készült bástyái voltak. A viszonylag olcsón felállított palánk kitűnően megfelelt feladatának, hiszen az ellenséges ágyúgolyó a földtöltésbe behatolva bennmaradt anélkül, hogy a falakat olyan könnyen meg tudta volna rongálni, mint például a követ. A palánkváraknak ugyanakkor számos gyengesége ismeretes, így, ha az ellenség ágyúival rézsút lövette azt és leverette róla a külső sártapaszt, könynyen felgyújthatta a falak faanyagát.

35 A várak építésének és karbantartásának legfőbb eszköze — így Kanizsa esetében is — a környező jobbágyság ingyenmunkája (gratuitus labor) volt. Az országgyűlés határozatainak megfelelően, váraink fenntartásához a megyék jobbágyai hordták a földet, égették a meszet, kovácsolták a hatalmas kapcsokat, szögeket, és ők döngölték a földtöltéseket, s vonták be- agyagtapasszal a falak külső részeit is. Az ingyenmunka mennyiségét az országgyűlésnek kezdetben évi 6, majd 1567-től 12 napban állapította meg. Az előírt rendelkezések természetesen jelentős terhet róttak a jobbágyságra, hiszen hiába szabályozta a törvényhozás az ingyenmunka nagyságát, szükség esetén a török és a magyar végvárak szinte tetszésük szerint használták fel a környék lakosságának munkaerejét. A jobbágyok tehát nemcsak a várépítkezések nagy részét végezték el, de sokszor ők adták a szükséges építőanyagokat is, ezen kívül a rájuk kivetett adókkal és természetbeni szolgáltatásokkal járultak hozzá a végvári rendszer fenntartásához. A dél-dunántúli törökellenes küzdelmekben először a már korábban megépített nagyobb várakat erősítették meg, de a továbbiakban sor került a kisebb várkastélyok, udvarházak, egyedülálló tornyok és a falakkal körülvett templomerődök korszerűsítésére is.

36 Ahol egykor nem volt belső és külső vár, ott a palánk megépítésével egyidőben ez utóbbit is igyekeztek létrehozni. A külső palánk ugyanis távoltartotta az ostromló hadakat és nagyban megnehezítette a kővár lövetését.

3 7 A lőfegyverek, főként pedig az ágyúk elterjedése alapvetően megváltoztatta a magyarországi várépítészet addigi rendszerét is. így mindenekelőtt korszerűsíteni kellett a várakat, mivel a korábbi vékony falak és magas tornyok már nem tudtak ellenállni az ellenséges lövegek tűzerejének, továbbá alkalmatlanok voltak megfelelő számú tüzérség befogadására is. Ezért — az új haditechnikai követelményeket figyelembe véve — meg kellett változtatni a falak és a bástyák alakját, azaz a korábbi magas falak és tornyok helyére alacsonyabb, tömörebb építmények kerültek. Elterjedt a várfalak védelmére és az ellenség távoltartására kialakított belső földmagasítás, s a védelem most már nem a magasból a mélybe irányított ágyúzáson alapult, hanem a vízszintes, oldalazó tűzön. Az új védőművek emelése, ágyúállások létesítésére alkalmas, széles bástyák kiépítése hatalmas költséget és nagyfokú műszaki tudást igényelt. Megfelelő anyagi fedezet hiányában azonban a főurak nagyobb része képtelen volt ezt megtenni, ezért már az 1543. év 7. te. joggal állapította meg, hogy a nagybirtokosok — a török állandó pusztításai miatt — nincsenek abban a helyzetben, hogy váraikat megerősítsék. Ezzel magyarázható, hogy az 1550—1560-as években mindinkább az uralkodó vette át a végvárak fenntartásának gondját, bár még mindig szép számmal maradtak egyes földesurak kezén is, akik főként familiáris magáncsapataikkal igyekeztek azokat megvédeni. Ugyanakkor az 1547. évi nagyszombati országgyűlés elhatározta, hogy mindazokat a kastélyokat és erősségeket, amelyeket a király beleegyezése nélkül építettek — régebbi intézkedések értelmében — el kell pusztítani. Majd 1548-ban rendeletileg kimondták a kevésbé hasznavehető várak lerombolását. Teljes rendszerességgel aztán 9. ábra. Kanizsa látképe. (Magyar Történelmi Képcsarnok)