Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTÖRTÉNELEM 139 3. ábra. Az ingolstadti internátus. Lacival beszélgetek. Vacsora leves, lekvár. Július 3. Kedd. Borús, esős idő. Elég hűvös van. Itt Németországban még az időjárás is kutya. „A napsütés is jegyre megy" jegyzik meg. Vizit után társasjáték. 11 óra felé jön a kenyér, 4-nek egy. Ma is két főt kiírtak. Ebéd tojásporos leves, lekváros tészta. Ebéd után alszom keveset. Délután ismét kártyázik a szoba, este 1 l-ig. Július 7. Szombat. Délelőtt játszunk. Ebéd gyenge. Délután kötözik a lábam, már begyógyul. Nemsokára kiírnak. Tegnap belga vöröskeresztes látogató volt. Ugyancsak tegnap kis cédulákat hoztak, amelyen kereshetjük legközelebbi hozzátartozóinkat. Veszek mosóborotvaszappant. Dohányt is kapunk. Elcserélem kenyérért. A minap vettem fél komiszt, 50 P-ért. Július 10. Kedd. Reggel gyorsan rendbeszedem az ágyam mert nagyvizit és kiírás lesz. A sebem már begyógyult, de nem írnak ki, mert a főorvos úr azt mondja, hogy fiatal vagyok. Este mesélek." Az emberséges főorvos — azzal, hogy a létszám elbírja a kórházban ápolt néhány leventét — senkit sem íratott ki közülünk. Ez számunkra megnyugtató volt. A szobatársak többségével hosszú hetekig, sőt hónapokig együtt maradtunk. Közvetlen mellettem Pákai és Báreluk honvédek feküdtek. Kéz-, illetve lábsérüléssel kerültek kórházba. (Egyébként a betegek között a végtagsérült volt a legtöbb.) Ha néha németnyelvű újsághoz jutottunk, azt a horvát származású Báreluk olvasta fel. Vele,Pákáival, továbbá két fiatal honvéddel, Horváth Ernővel és Busa Zsigával hamar összebarátkoztam. Ők négyen esténként meséitettek velem. Én pedig szívesen tettem eleget kívánságuknak. Sok folytatásban meséltem el H. G. Wellstől a „Világok harca", Jókaitól ,,Az új földesúr" című kedvenc regényeket. (Emlékszem, napközben készültem rá, hogy „előadásom" gördülékeny legyen. A sikeres szereplés pedig szinte hiúvá tett.) A többi szobatárs inkább a kártya nemes szenvedélyének hódolt, közöttük szobaparancsnokunk, Sindel szakaszvezető (Mezőtúrról) és Terbócs szakaszvezető, a helyettese. A további társaim — akikre ugyancsak szívesen emlékezem — Baksa Lajos honvéd (civilben kőművesmester) Pápáról, Endrődi banktisztviselő Budapestről, Miskolczi dr. jogász, Varga Lajos mérnök Ácsról, Németh István honvéd Ózdról, Tiborc őrvezető, négy idősebb honvéd: Dobi, Garbóczi, Králik, Rostás. A nemzetiséget Bárelukon kívül Mánya Miklós ökörmezőről, illetve a szerb lágerből vendégként Latinovics Dusán képviselte. (Az utóbbi a bácskai magyar ismerőseit látogatta, bár magyarul csak kártyázni tudott.) Hoszszabb-rövidebb ideig a szoba lakói voltak még — a már említett — Budai, továbbá Belovai, Homódi, Kómár, Fekete Szilveszter (Bácskából) és Jámbor nevezetű honvédek. Miután felépültem, igyekeztem a rászoruló szobatársaimnak apró szolgálatokkal segítségükre lenni. Mindössze egyetlen társamnak nem tudtam a kedvében járni. Kiderült, hogy felháborította a ,,Világok harca" című „mesém". A történetet hazugságnak tartotta, engem pedig hazudozónak nevezett. Végül is Endrődi úr próbálta megértetni vele a „mese" lényegét, de sikertelenül. Tóth Lacival gyakran látogattuk egymást. így ismerkedtem meg Laciék kórtermében egy dunai hajóskapitánnyal és barátjával. Bizalmukba fogadtak, s ennek megünneplésére sört hozattam, amit velük és Lacival elfogyasztottunk. Közös sörözésre — a kapitány úr javaslatára — később is sor került. A traktát természetesen én fizettem, ekkor még bőven futotta a vagy ónomból. Büszkén feszítettem új ismerősöm oldalán, aki remekül mutatott hajóstiszti egyenruhájában. Barátságunknak mitsem ártott Horváth Ernőnek az a megjegyzése, hogy a kapitány úr engem valószínűleg kihasznál. A hazugnak nevező társam ellenszenve egy idő után mérséklődött irántam. E fordulatot az válthatta ki, hogy megműtötték, néhány napig ágyhoz volt kötve, s ez alatt apróbb szolgálatokkal könnyítettem helyzetén. (Például hordoztam az ágy tálát.) Javuló kapcsolatunkat azonban ismét elrontottam. Egy este a szoba legénységét nagy vita közepette találtam. Még a szokásos kártyaparti is szünetelt. Társaim nem tudták eldönteni, hogy a szobánkhoz beosztott ápolónők közül melyik a szebb, a szőke-, vagy a feketehajú. A nemrég műtött szobatársunk sietett kijelenteni, hogy csakis a szőke jöhet szóba. Mire én elhamarkodottan emlékeztettem rá, hogy műtétje után (az altatásból ébredezve, még bódultan) „Az én ba-