Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTÖRTENELEM 131 ről, sokan a barakkokban hagyták a szerelésüket. A naplóból kiderül, hogy a repülőtérhez közeli helység, Trudering átmenetileg nem használt iskolájában (a „zöld" iskolában) helyeztek el bennünket. Alig volt néhány takaró. Evőeszköze is csak kevés társunknak maradt. Ebédnél egymásra vártunk csajkáért, kanálért. Jóidéig nekem is egy üres konzerves doboz volt az étkészletem. Lássuk azonban a napló szerint is, hogy mi történt a húsvét körüli napokban : „Március 25—26. Vasárnap, hétfő. Mindkét nap estig dolgoztunk. A romokat takarítottuk. Vasárnap riadó, esemény nélkül Március 27. Kedd. Ébresztő 5 órakor. Munkára megyünk. Hírek a hazai frontról: Zirc—Veszprém között tombol a csata. Rengeteget aggódom a hazaiakért. Mai napon szöktünk volna haza. Hárman kimentünk az udvarra (vasúti megállóhelyre), ahol többen voltak. A bécsi gyors az orrunk előtt ment el. Éjfélig várunk, de nem jött vonat. Másnap ismét szöknénk, de megtudják. Március 29. Csütörtök. Ébresztő után az egyik csoport kint, mi a ház körül dolgozunk. Ebéd: krumpli, sárgaborsó. Ebéd után csillézünk. Megint esik az eső. Vacsora-sorakozónál összeírják, kinek mi hiányzik. Egyeseknek köpeny, zubbony, takaró, hálókabát, csajka majdnem mindenkinek. Március 30. Nagypéntek. Ébresztő 5 órakor. Sorakozó feketére. Az 1. és a 3. század munkára megy. Mi pihenünk. A Bognár imakönyvében lapozgatok. Ismét hazagondolok. Mi lehet Veszprémben, s mi lehet anyámmal, a rokonokkal. 8 óra felé átmehettünk egy negyedórára a templomba. A misét nem várhatjuk meg. Délután dolgozik a századunk. Hírek hazulról. Jönnek az oroszok. Március 31. Nagyszombat. Délelőtt takarítunk, délután csilléztünk. Este misén voltunk. Április 1. Húsvétvasárnap. Délelőtt földmunka, csillézés. Dél felé vadászriadó, foralarm. Ebéd: krumplileves. Délután kimenő. Hideg vacsora. 8kor misén veszünk részt. Április 2. Húsvéthétfő. Délelőtt csillézünk. Ebéd után kimenő. Olasz szerelvény katonáival beszélgetünk. Ők hazamennek (?). Lábamon a seb behegedt. Április 5. Csütörtök. Délelőtt a századosnál hatan dolgozunk. Nagyriadó. Autóval kimegyünk a harmadik faluba. Angol gépek alacsonyan húznak el felettünk. A szemben levő falura puskáztak. A vadászgépek többször jöttek. A turbók felszálltak. Visszafelé is autón megyünk. Az úttal párhuzamosan repülőgépek csapnak le. Gyorsan eltűnünk az árokban. Meleg helyzet volt. A délután csendben elmegy. Németóra. Megnézzük a flakkokat." Kétszer kíséreltük meg a szökést. A második próbálkozásnál az iskola pincéjén keresztül akartunk távozni. Az éjféli vonattal eljuthattunk volna München körzetéből. A terv érthetetlenül az unterführerünk tudomására jutott. Gyanítottuk, hogy valaki észrevette, amikor a pincében jártunk a kijutás „tanulmányozására". Jóval a takarodó után lelopóztunk Higinnel és Lacival a pincébe. Amikor előjöttünk, az Unterführer emberei már vártak bennünket. Büntetésünk lényegében enyhe volt: csuklózás, külön folyosómosás. Nem is panaszkodtunk, ámbár néhány napig figyeltek minket. így derült fény arra, hogy Hegyi barátunk a kimenőt többek között élelemszerzésre is felhasználja. Például az egyik kimenőről zokniban, csizmával a hóna alatt, sántítva érkezett vissza. A kapuőr nem is sejtette, hogy a csizmaszárban kenyeret és főtt burgonyát csempészett be. Nekünk tetszett barátunk „élelmessége", nemúgy századparancsnokunknak, aki hangot is adott rosszalásának. A március 24-i légitámadás gondoskodott feladatokról. Több napig a bombatölcsérek betemetése, a kifutópályának a repeszdaraboktól való megtisztítása, majd a már megszokott földmunka és csillézés járta. Néhány esetben Öveges Unterführer német szavakra oktatta a századot. Egy alkalommal pedig néhányunknak a szakaszunkból bemutatták a légelhárító ágyút, öveges — aki a bemutatót tolmácsolta — közölte velünk, hogy a későbbiekben több főt szándékoznak kiképezni és beosztani a flakkokhoz. Április elejétől munkánkat egyre gyakrabban szakította félbe légiriadó, s a vadászgépek (musztángok) mélytámadása szinte mindennapossá vált. Azután bekövetkezett, amitől valamennyien tartottunk, a második nagy bombatámadás, ami már életeket oltott ki. Naplóm (amit április 9-re vonatkozóan a feljegyzésem egészít ki) erről is részletesen beszámol: ,Április 8. Vasárnap. Délelőtt kétszer foralarm. Harmadszorra nagy riadó. A közeli faluba vonulunk. A repülők Feldkirchent támadják. Egy ház kerítéséhez bújva figyeljük, hogyan csapnak le ismételten a vadászgépek. Ebéd után kivonulunk a futballpályára. A zalaiak játszanak a veszprémiekkel (2 :2). Hazulról semmi hír. Április 9. Hétfő. Az éjjeli légiriadó után álmosan ébredünk. Nyolc óráig kétszer volt foralarm. Délután hatan a századosnak segédkeztünk egy raktárban. Szokatlanul későn, 1/2 5-kor nagyriadó. Az irányító torony alatti óvóhelyre futottunk a századossal. Tele volt német katonákkal. Hallottuk a rádióból, sok kötelék közeleg, 300 gép München térségében. Azután hullottak a bombák. Fekszünk a padlón. Az épület rázkódik, recseg. Nagy füst, por a pincében, azt hittük gáz. Kintről jajgatás, több sebesült érkezik, valakit úgy vonszolnak. Félek. A Laci mellettem hasal, fogja a köpenyem. Két német katonanő összetett kézzel térdel. Egymást követően négy, vagy öt kötelék bombáz. Egyre nő a recsegés, ropogás. Mintha az épület omlana. Végre kivonulunk a pincéből. Ég a Horst, körös-körüí romok. A századostól kapunk egy csomag cigarettát. „Barzmherzig Gott" (irgalmas isten) mondogatta. A szállásunkon megtudtuk, hogy hatan meghaltak, négyen a 2. századból (Istenes, Méreg, Papp — ezek keneseiek — és Vázsonyi). Több sebesült is van, 3 súlyos. Á sebesültek között Székely László. Sorakozó, névsor olvasás. Ima a halottakért." Az április 9-i események különösen emlékezetesek maradtak. Borús, esős délelőtt volt. Ilyenkor a légiriadótól nem kellett tartanunk. Istenes nevű társam azonban panaszkodott, hogy nyugtalan, fél. Mi is félünk, mondtam neki. De ti csak riadókor, én meg állandóan, felelte. Az ebédjét sem tudta megenni, szétosztotta köztünk. Délután amikor munkára vonultunk, már derült volt az idő. Istenes sokadmagával a repülőtérre ment dolgozni, mi hatan egy német századosnak segédkeztünk a főépülethez közeli raktárban. A továbbiak naplómból ismeretesek. Mégegyszer láttam Istenest. Hat ládaszerű koporsót hoztak, az egyikbe az ő holttestét tették. Parancsnokunk, Tölgyesi főhadnagy révén tudomásunkra jutott, hogy a csapat többsége a repülőtérről rövidesen biztonságosabb helyre költözik. Nem bánkódtunk, hiszen az örökös légiveszély miatt rendkívül ingerlékenyek, nyugtalanok voltunk. E hatásokat — feltehetően — a ránk nehezedő félelemérzet váltotta ki. Elment a kedvünk egymás ugratásaitól is. Ritkán énekeltünk. Pedig Neubibergben munkára menet, vagy bevonuláskor gyakran fújtuk a katonanótákat. A mi szakaszunk sokszor kezdte a „Jutási induló "-val, vagy az „Erdélyi induló"-val, de énekeltük a „Már újra szólnak a fegyverek" című menetdalt is. Néha nyilas énekek is elhangzottak, például „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben, elvész a fajtánk, hogyha nem merünk" kezdetű. Miután az éneklőkedv fokozatosan alábbhagyott, a pa-