Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Ury János: A Péti Nitorgénművek Rt. ellen 1944. június 14-én végrehajtott amerikai bombatámadás története

HADTÖR TËNELEM 123 kendő 1500 liter/perc teljesítményű legyen, tekintettel a szomorú tapasztalatokra. 1944. június 17-én vitéz nemes Justy Emil altábornagy parancsára kitüntették a M. Kir. 101. honi vadászrepülő osztály 17 pilótáját a június 14-én tanúsított bátorságáért és a lelőtt 5 amerikai repülőgépért. A kitüntetés alkalmával hárman kaptak nagyezüstöt, öten kisezüstöt, heten bronz érdemérmet, ketten bronz érdemérmet hadiszalagon. Egy nappal később vitéz nemes belényesi Heppes Aladár őrnagy — az osztály parancsnoka — a tiszti keresztet kapja díszítményekkel és kardokkal. Joggal. Nem hiszem, hogy van a világon még egy olyan hadsereg, amelynek a légiereje ilyen hiányos technikai felszereltséggel — akárcsak fel merte volna venni az ellenállás gondolatát. Sajnos az esélyeink — matematikai, statisztikai — szempontból szinte a nullával voltak egyenlőek. Csak a 15. USA stratégiai légihadsereg vadászgépei hatszorosan-hétszeresen múlták felül a 101. vadászosztály gépállományát. A tűzerő tekintetében még lehangolóbb az összehasonlítás. Még a'korszerűnek nevezhető Me-109. G is elmaradt a P-38as tűzereje-mögött. Míg az előbbi 2 13 mm-es géppuskával és 1 db 20 mm-es gépágyúval volt felszerelve, a Ligthningnek 4 db 12,7 mm-es géppuskája és 1 db 20 mm-es gépágyúja volt. A nehézbombázókkal összehasonlítva még hátrányosabb a kép. Ugyanis a nehézbombázó 12—13 db 12,7 mm-es géppuskája nemcsak abban jelentett előnyt, hogy 12-13 csőből tudott különböző irányban tüzet nyitni, hanem a mozgathatóságában is — a vadászrepülőnek a gép döntésével kell célrahozni a mereven beépített fedélzeti fegyvereit — tehát a támadó gépre csak szemből tüzelhetett és folytathatja a tüzelést a leváláskor is. Ehhez hozzá kell számolnunk a bombázók 3-as vagy 4-es információját, amikor is a fedélzeti lövészek kitűnően összehangolhatják tűzrendszerüket és itt nem a tűzfegyverek számának egyszerű megsokszorozásáról van szó. Ha a támadó gép nem tudta megtalálni az adott támadási helyzetből azt az alig pár méternyi rést, a holt teret — olyan golyózáporba rohant, ahonnan aligha távozhatott élve. Természetesen mindezt másodpercek alatt, amikor a gép közel 200 métert tesz meg másodpercenként — és úgy, hogy közben a pilóta kezelte a gázkarokat, a botkormányt a rajta levő lőbillentyűkkel és figyelte a célzókészüléket. Minden tisztelet megilleti ezeknek az embereknek a hősies helytállását, akik tudták, hogy kilátástalan helyzetben próbálják védelmezni az ország légterét, egy olyan országét, amely nem tudta megadni eszközökben azt az esélyegyenlőséget sem, amelyet még a halálbamenő római gladiátort is megillette. Ezért tartom kötelességemnek, hogy ezeknek az embereknek, ha utólag is, de legalább az erköcsi elégtételt megadja ez az ország, és a hősöknek kijáró tisztelet övezze nevüket. A csöves légvédelem 14-i tevékenysége nem kellően kiértékelt. Nem tudjuk még pontosan, hogy a két B—24-es — amelyeknek az elvesztését több gép személyzete látta, de a bombázó ezredek jelentésében nincs feltüntetve! — a légvédelmi tüzérség vagy a vadász elhárítás által veszett el. A 209-es üteg áttelepülése igen hátrányos volt a védelem szempontjából, hiszen 3 db 80 mm-es löveg esett ki a tűzrendszerből. Ha ehhez hozzávesszük a 235/2. félszakasz megsemmisülését, a 236/2. és 235/1. gépágyús félszakasz műszaki okokból bekövetkezett harcképtelenségét, 5 db 40 mm-es gépágyú maradt az elhárításra. A 4 hullámban támadó gépek 5—6 ezer méterről szórtak „szőnyeget" a gyárra, ezt a magasságot viszont a 40 mm-es lövegek már nem uralták. Nehezítette az elhárítást, hogy a kötelékkel érkező „P—38-asok" igyekeztek Jefogni" légvédelmet. A légitámadás mindössze 5 percig tartott. A támadási utasításokból tudjuk, hogy a B—24esek 250 km/ó (160 mph) sebességgel bombáztak. A 40 mm-es gépágyúk legnagyobb gondjai a gyakorlati lőtávolságból és tűzgyorsaságból, a lövedék igen csekély (3 méter) megsemmisítő sugarából, valamint az irányzási módból adódtak. A 257 km/ó sebességgel mozgó gép 71,38 métert tesz meg másodpercenként, tehát a 4500 méteres lőtárzónában mindössze 63 másodpercet (!) tartózkodik. Ha eltekintünk a lövedék mozgását befolyásoló légköri tényezőktől (hőmérséklet, szélsebesség és irány stb.) a lövedéknek 8,31 másodperc kell, hogy elérje a célt. Ez idő alatt a gép 594 méter utat tesz meg, tehát ennyivel kell a gép elé célozni. Ennek a pontos bemérése igen komoly műszerezettséget igényelne, viszont a gépágyús félszakaszoknál nem volt rendszeresítve lőelemképző, csak távmérő (lásd a fotót). A célzás és a célkövetés tehát igen nagymértékben függött a távmérősök felkészültségén. A péti 203-as légvédelmi tüzérség nem volt mindig ilyen eredménytelen, hiszen nem sokkal később - augusztus 22-én alig pár lövéssel lelőtt egy B-24-es Liberátort, majd október 13-án délelőtt szintén egy Liberátort. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a lövegek száma növelhető-e ebben a térségben? 1943 elején a honi tűzlőállásokban mindössze 35, zömében háromlöveges ágyús üteg állt, az év végén ez a szám csak 42 ütegre emelkedett (ebből is 20 Budapesten), ami igen kevésnek mondható az ország területéhez képest.

40 1944. március 19-e után jelentős német légvédelmi erők érkeztek a fontosabb ipari objektumok és vasúti csomópontok védelmére. A visszavonuló német egységek légvédelmi tüzérosztályai is bekapcsolódtak a magyar légtér védelmébe. A légitámadások előrejelzésében nagy segítséget jelentett a két SAS típusú távolfelderítő lokátor, amelylyel 240-250 km távolságból tudták jelezni a támadó ellenséges köteléket. Dunapentelén 1943 novemberében telepítették a Légvédelmi Rádió Bemérő (LRB) egységet, amely a vadászirányítást végezte Dunántúl körzetében. Ugyanide telepítettek 1943. december 20-án egy német Freya-lokátort. Ez 320—340 km körzetben — bizonyos esetekben 500 km-re — jelezte a nagy bombázó kötelékeket. A vadászgépek éjszakai irányítását a „Bagoly" elnevezésű magyar gyártmányú lokátorral végezték. Ilyen éjszakai vadászirányító lokátort telepítettek Várpalotára is 1944 nyarán. Az óvóhelyek nem kellő kiépítésével végzetes hibát követett el a vállalat. De nem feledkezhetünk meg az emberek — szintén végzetesnek mondható — magatartásáról. Az az idillikus kép, amit a szemtanúk lefestenek visszaemlékezéseikben, egy-egy nagyobb kötelék átrepüléséről — híven tükrözi ennek az időszaknak a gondolkodásmódját is. A Kállay-kormány ugyanis már 1942 nyarától kezdve tapogatózó kísérleteket tett arra, hogy a fennálló hadiállapot ellenére javítson a nyugati szövetségesekkel szembeni viszonyán. Ilyen értelemben írták alá 1942. aug. 17-én Törökországban azt a titkos egyezményt, amelynek 3. pontja kimondja: „Magyarország elősegíti a németországi hadi célpontok elleni támadásokat végrehajtó szövetséges légierők átvonulását Magyarország felett." Ennek szellemében mindenki meg volt győződve, hogy ezzel megvásároltuk a mi kis ,,külön békénket" és minket az angolszász erők nem fognak bombázni. Ezzel a szerencsétlen tévhittel próbálták eltakarni azokat a katasztrofális mulasztásokat, amelyeket a honi légvédelem aktív és passzív oldalán elkövettek már évekkel ezelőtt. Ez olyan erősen élt a köztudatban, hogy Shwoy Kálmán ny. altábornagy 1944. március 9-én