Veszprémi Történelmi Tár 1989. II.
Hadikrónika - Huszár János: Ejtőernyős krónika (1938–1941)
106 HADIKRÓNIKA előtt. Tette pedig ezt azért, hogy az ország katonai erejét bizonyítsa, a magyar honvédség korszerűségéről bizonyságot tegyen. A Nagyváradra és Kolozsvárra történő bevonulás jó lehetőséget nyújtott az erődemonstrációra, így itt, ezen a két helyen került sor az ejtőernyős díszegység felvonultatására. Szokolay Tamás segédtiszt, aki ekkor már főhadnaggyá lépett elő, több mint negyven évvel az események után így emlékezik a nagyváradi bevonulásra és előzményeire: „Szeptember 1-én indultunk el teljes harci felszereléssel, de természetesen ejtőernyők nélkül vasúton Biharkeresztesig. Innen gyalog meneteltünk Nagyváradra. Miután a vonat késéssel érkezett, a közel húsz kilométeres utat három óta alatt kellett megtennünk, ha nem akartunk a hivatalos bevonulásról lemaradni. A felszerelést tehergépkocsik hozták utánunk. Bertalan őrnagynak egyik gépkocsiban felajánlottak egy helyet, de ő ezt nem fogadta el mondván, ha az emberei gyalog mennek, akkor ő is gyalogol. így érkeztünk meg Nagyváradra, ahol szeptember 3-án a magyar lakosság nagy lelkesedése mellett részt vettünk a bevonulási díszszemlén." s0 Bertalan Árpád arra gondolva, hogy esetleg szükség lesz egy ejtőernyős akcióra, segédtisztjét és Majthényi Imre század parancsnokot személygépkocsival Pápára küldte azzal, hogy ötven személyre való ejtőernyős felszerelést két géppel küldjenek Nagyváradra. A két főhadnagy gyorsan Pápára ért, s a parancsot átadva segítettek is a felszerelés összeállításában. A következő nap délutánján már visszaérkezve jelentkeztek Bertalan Árpádnál. A két Savoya gép a szükséges felszereléssel ugyancsak másnap délután érkezett Nagyváradra. Az akcióra nem volt szükség, ennek az útnak mégis volt valamiféle haszna. Az történt ugyanis, hogy Szokolayék Nagyváradról Pápa felé tartva Debrecen táján elromlott katonai személygépkocsira találtak, melyben folyamőr őrnagy ült segítséget várva. Természetesen felvették a kocsira, és hazavitték Budapestre. Már az első kilométereknél kiderült, hogy az őrnagy a híres zeneszerzőnek és katonakarnagynak, Fricsay Richárdnak az öccse, Fricsay Ferenc, a folyamőrség zenekarának a vezetője, maga is jeles zeneszerző. Beszélgetés közben az ejtőernyős tisztek megkérték, komponáljon alakulatuknak indulót. Az őrnagy ezt meg is ígérte. Hónapok múlva az ejtőernyős parancsnok és segédtisztje meghívást kapott a folyam8. ábra. Az ejtőernyős díszegység bevonulása Kolozsvárott. (1940. szeptember 15.) őrség zenekarához az ejtőernyős induló meghallgatására. Az induló tetszett, s hamar népszerű lett elsősorban a rádió reggeli zenés műsoraiban. Szövege is gyorsan ismertté vált, katonák, diákok országszerte énekelték. Az első versszak így hangzik: ,, Vészes sötét felhők felett Ég és a föld között, Száguld, rohan a gépmadár, Szállnak az ejtősök. Honvéd ejtőernyős vagyok én, Rettenthetetlen bátor és merész, Bajtól, vésztől nem félek én, Mely lecsap az égből." Kétségtelen, hogy az ejtőernyős jelvények és ez az induló nagymértékben növelte a fegyvernemhez tartozó katonák öntudatát. 5 x Nagyváradon több napot időztek, majd szeptember 10-én vonatszerelvénnyel Kolozsvárra indultak, ahova szeptember 11-én ünnepélyesen vonultak be. Néhány napi pihenő következett, majd sor került a nagyszabású katonai díszszemlére. A kolozsváriakon kívül részt vettek rajta a külföldi újságírók és katonai attasék is. A szemle, melyen a legjobb magyar csapategységeket vonultatták fel, díszmenettel ért véget. Az ejtőernyős század már öltözékével feltűnést keltett. A katonák és tisztek egyaránt overallban voltak, s mellükön fém csapatjelvény csillogott. Elismerést váltott ki a nézőkből mozgásuk feszessége, fegyelmezettsége. Bertalan Árpád őrnagynak a díszszemlén résztvevő Horthy kormányzó személyesen fejezte ki elismerését. Néhány napos kolozsvári tartózkodás után, szeptember 20-án a század vonatra szállt, és hazatért Pápára. 52 Ezzel az ünneplésnek vége lett, Pápán újra a kiképzés gondjai foglalták le a tiszteket, mert egyre nagyobb létszámú századok számára kellett biztosítani az ugrás lehetőségét. Ezekkel a problémákkal sokat foglalkozik Szokolay Tamás főhadnagy emlékezésében: „Hazaérkezve a két itthonmaradt századot szorgos munkában találtuk. A szép, szélcsendes idő ideális lehetőséget biztosított az ugrók kiképzésére. Ejtőernyőnk volt már elég, csak repülőgépünk lett volna több. Az öt Savoya és három Caproni egyszerre egy hadilétszámú századot tudott szállítani. Nekünk pedig ebben az időben a három századnál és a zászlóalj törzsénél ötszáz ugró katonánk volt. így állandó harc folyt a repülőgépek használatáért. Bertalan Árpád őrnagynak ugyancsak erősen kézben kellett tartani a kiképzés irányítását, hogy minden század igazságos elosztásban gépre kerülj ön." s 3 Az első évben hatszáz volt a keret ugrásainak száma, nem sokkal a második év letelte után elérte a tízezret, s mindössze egyetlen halálos baleset fordult elő. 1940 őszén azonban erősen leromlott ez a jó arány, bár az oktatók és az ugrató tisztek mindent elkövettek a veszélyhelyzetek elkerülése érdekében. Az ugrásoknál bevezették a bukósisak kötelező használatát. Ez szinte mindenben megegyezett azzal a sisakkal, amit a motorversenyzők és a motorkerékpáros alakulatok katonái viseltek. A cipő talpához hasonló vastagságú bőrből készült, a homloknál és a tarkónál belül kis párnákkal tették kényelmesebbé használatát. Ez a fejvédő nem csak a sérülésektől óvta a fejet, de jó volt az agyrázkódás megelőzésére is. Az első időkben sok gondot okozott a sisak. A szíja gyenge volt, a ki-