Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Tanulmányok - S. Lackovits Emőke: 16–17. századi kéttornyúlaki párták és párhuzamaik

36 TANULMÁNYOK Tudjuk, hogy Kéttornyúlakon a 16. században a legjelentősebb nemesi családok a Hathalmi, a 17. század első felében a Bottka, Ácsádi,Somodi, a század végén pedig a Bartalos, Bartos, Baranyai, Göndöts, Kőszegi, Soós és Tatai családok voltak.

65 A kört egészen leszűkíteni nem áll még megfelelő számú adat rendelkezésünkre. Annyit azonban kimondhatunk, hogy tekintettel az analógiákra és a viselettörténeti adatokra — amelyekre részletesen is kitérünk még -, e fejékek a 17. század elejénél nem lehetnek későbbiek. A 16. század végén, a 17. század elején készíthették és viselhették, mégpedig az ekkor itt élt birtokos kisnemesi családok valamelyikének gyermekleány tagjai. Akik viselték, azok 1591 előtt 1606 után, ill. 1606 és 1683 között kellett itt éljenek. Az 15911606 közötti időszakban Pápa ostromai következtében (tizenötéves háború) időlegesen néptelenné vált a falu, míg 1683-ban egy török portya következtében érte nagyobb pusztulás. Lakosainak egy részét lemészárolták, egy része pedig átmenetileg elmenekült.

66 A két időperiódus között, azaz 1591 előtt, ill. 1606-1683 között azonban lakott település volt, a kor viszonyai között békés életet élhetett, amelyre a hagyományait éltető és tiszteletben tartó közösség temetési szokásainak egyikéből (pártás temetés) következtethetünk. A II. bogláros párta maradványai között egy 12 mm hosszú, 5 mm széles, fényes felületű, jellemzői alapján puszpánglevél (Buxus sempervirens) is megtalálható volt, amely Horváth Ernő szerint kis méreteiből és karcsú alakjából következtethetően ágvégi hajtásról származhatott,

67 nem képezte a párta részét, külön helyezték el rajta, ill. a pártát viselő fején. Néprajzi párhuzamokból ismerjük az örökzöld növényeknek a halottkultuszban játszott szerepét. Elsősorban a fiatalon elhunytak sírjába, koporsójára vagy koporsójába tették, a feltámadás, az örök élet jelképeként. A Balaton-felvidéken még századunk elején is megülték a fiatalon elhunytaknak a lakodalmát, ez volt a halott lakodalma. A koporsót vivő, kísérő legényeknek rozmaringot tűztek a kabátjára. De rozmaringot kaptak a lányok is, akik nyoszolyólányokként mentek a koporsó mögött, ill. mellett. Sőt, rozmaringot dobtak a sírba is, utalva a feltámadásra. Az örökkévalóság kifejezője, jelképe volt az örökzöld a lakodalomban is. Az erdélyi Széken az örökzöld ma is szerepel a halott lakodalma szertartásában: ez kerül a halott pártájára és a kísérő legények kalapjára. Örökzöldként nemcsak rozmaringot, hanem puszpángot is használtak. Ilyen indítóokok alapján kerülhetett a kéttornyúlaki sírba is az örökzöld, hisz elképzelhető, hogy a gyermekhalottat is lakodalmi szertartás kíséretében helyezték örök nyugalomra. Erre vonatkozólag recens adatok is ismertek pl. Székről, ahol a 7 éven felüli leánykának is megülik a lakodalmát. A 16—17. századi ábrázolások pedig megerősítik azokat a tárgyi adatokat, amelyek alapján állítható, hogy a lányok fejét mindig pártával ékesítették.

68 A pártákat viselőik homlokuk közepén, ill. a homlok felső harmadában hordták. Erre az enged következtetni, hogy feltáráskor ebben a helyzetben voltak a párták, ámbár bizonyos mozgással, elmozdulással mindig számolni kell. Egyik esetben a homlok felső vonalában, másik esetben lejjebb, a homlok közepén helyezkedett el. Néprajzi analógiák alapján tudjuk, hogy a súlyosabb,díszesebb pártát inkább a homlok közepén, a szemöldökcsont fölött (pl. Kalotaszeg Felszeg, Torockó), míg a könnyebbet a homlok felső vonalában, esetleg a fejtető középső részén elhelyezve viselték (pl. sárközi nagybársony, Kalotaszeg Alszeg). Minden bizonnyal ez lehetett a 16—17. század viselési módja is. Tekintettel arra, hogy a pártákon kívül más textília nem maradt meg, megállapíthatatlan, hogy a fejékekkel milyen ruhát hordtak. A párták készítői vizsgált korszakunkban többnyire a gyöngyfűző és hímvarró mesterek közül kerültek ki. Ezek nem lehettek nagylétszámúak, hisz Kassán 1692-ben az erszénygyártókkal egy céhben dolgoztak. Egyegy ilyen mestert gyakran egymástól távollévő helységekbe is hívták míves munkák elvégzésére pl. Gyulafehérvárról Kassára, Kassáról Kolozsvárra, Egerbe. Hímvarró nő is volt, aki a mesterséget valamelyik céh keretein belül űzte.

69 Ha a Veszprém megyei céheket megvizsgáljuk, akkor 1510 és 1872 között a megye területén működő 192 céh között egyetlen gyöngy fűzőt vagy hímvarrót, de még erszénygyártót sem találunk. Tudjuk viszont, hogy a hímvarrók az esetek egy részében az ötvösök céhében dolgoztak. De elképzelhető az is, hogy a gombkötők céhében akadtak olyanok, akik pártakészítéssel foglalkoztak. Hisz Pápán már a 16. században működött a gombkötők céhe, ahová esetenként a paszományosok is tartoztak. Veszprémben a 17. századtól ismeretesek a gombkötő céhre vonatkozó adatok. Ötvös céh Pápán a 17. század elejétől létezett, de működött a 17. század végétől Devecserben is. Veszprémet és környékét ötvöstárgyakkal a komáromi céh látta el.

71 Bár bizonyítékul szolgáló adataink nincsenek, azonban feltehetjük, hogy közöttük voltak pártakészítéshez értő mesterek is. Amint ez a győri, pozsonyi, eperjesi ötvösök között is elképzelhető. Sajnos, kellő számú megbízható adat hiányában ma még nem megállapítható a párták készítője. Mindössze feltevéseink lehetnek csak. Annyi tény, hogy nem házilag készítették, hanem hozzáértő mesterek kezemunkájának eredményei voltak. Nem kizárt az sem, hogy ez a mester asszonyszemély volt. Tekintettel arra, hogy a Pápához közeli Kajárpécről hat párta, Lovász patonáról pedig pártatöredék került elő, feltételezhetjük, hogy Pápa készítőközpont lehetett. Nagyszámú díszes református úrasztali terítőt is hímeztek itt a 17—18. században. A 19—20. században a falusi lakosság számára a pártát pártakészítő asszonyok (esetleg férfiak pl. Széken) csinálták, akik az esetek többségében egész nagy területek lakosságát látták el e fejékekkel: pl. ma Kalotaszeg felszegi falvainak a sárvásári pártakészítő asszony, aki anyjától tanulta a mesterséget, csinálja a pártákat. IV. Történeti párhuzamok: (írott források) Pártára vonatkozó adataink a történeti irodalomban bőségesen találhatók. Legfőképpen a korabeli nemesi inventariumok (hagyatéki leltárak) és végrendeletek ezen adatok fő forrásai, bővölködvén az ilyen jellegű feljegyzésekben. Legkorábbi írásos adatunk a 13. századból származó. 1264-ben István ifjúbb király számadásai közt két tétel a pártakészíttetés költségeire vonatkozik. Ugyanekkor Béla herceg lakodalmának leírásában a menyaszszonyt koronával felékesítettnek említik."

72 A legtöbb forrás a 16—17. századból maradt fenn. Ezekből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy ez az időszak volt a pártaviselet virágkora. Tény, hogy a leggazdagabban díszített párták az ezidejű forrásokban szerepelnek, azonban hozzá kell tenni mindezekhez, hogy legtöbbjük főnemesi hajadonok fejét ékesítette. A köznemesség leányainak fejéke valamivel egyszerűbben díszített volt, amint arról írásos feljegyzések — leggyakrabban ismét csak invontáriumok — tanúskodnak. A kisnemesség és polgárság lányai ennél is szolidabb ékesítésű pártákat viseltek,