S. Perémi Ágota (szerk.): A Laczkó Dezső Múzeum közleményei 29. (Veszprém, 2019)
Fogl Krisztián Sándor: A plébános és az egyházközség kapcsolata a veszprémi egyházmegyében 1847 és 1849 között az egyházkormányzati iratok tükrében
A veszprémi szentszéki bíróság elé 1847. november 8-án került a vörsi hívek vádlevele (libellus accusationem) plébánosuk ellen. Az ügyben vizsgálatot rendeltek el, amit Hosszú Márton kanonok folytatott le. Ezt követően utasította Pongráczot, hogy minél hamarabb rendezze a kapcsolatát híveivel, amíg az üggyel kapcsolatban a segesdi alesperes jelentése meg nem érkezik.28 Az 1848. január 24-én tartott szentszéki ülésen előkerült az alesperes hivatalos levele, amiben jelentette, hogy a hívők és a vörsi plébános viszonya ekkorra sem normalizálódott, ezért Pongrácz Györgyöt február 15-re a szentszék elé idézték.29 Addig, amíg a vádlott plébános magát nem tisztázta a vádak alól, és az ügyben a területileg illetékes esperes nem folytatott nyomozást, addig nem lehetett javadalomvesztési pert indítani. Jól látszik a szentszéki jegyzőkönyvekből, hogy meg nem alapozott, bizonyosságot nem nyert „rágalmak” miatt nem tettek át senkit másik egyházközség élére, és nem is függesztettek fel plébánosi hivatalából. A február 15-ei szentszéki ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a panaszáradat a plébános ellen nem novemberben, hanem már 1847. augusztus 21-én elkezdődött. Vádolták azzal, hogy állandóan káromkodott, nem temette el az elhunytakat, és a stóladíjon felül további pénzösszegeket követelt a közösség tagjaitól. Ezek a vádak, mint Hosszú Márton jelentéséből kitűnik, alaptalanok voltak.30 Továbbá a plébános beismerte, hogy mise alatt a templomban azokat, akik a szentmisét rossz magaviseletükkel zavarták, a szertartást félbeszakította és a rendetlenkedőket megverte. Tetteit azzal indokolta, hogy hivatali buzgósága miatt követte el. Vasárnapokon misét nem mutatott be, mivel hívei többszöri felszólításra sem szántották meg földjeit.31 A kiküldött kanonoknak és az alesperesnek egyöntetű véleménye az volt, hogy az egyházközség tagjai és a plébános között elmérgesedett kapcsolat menthetetlen, ugyanis hiányzott a kölcsönös bizalom. A szentszéki bíróság úgy határa28 VFL I. 01. 44 793/1847 Szentszéki ülés jegyzőkönyve, Veszprém, 1847. november 8. 29 VFL I. 01. 44 63-64/1848 Szentszéki ülés jegyzőkönyve, Veszprém, 1848. január 24. 30 VFL I. 01. 44 161/1848 Szentszéki ülés jegyzőkönyve, Veszprém, 1848. február 13. 31VFL I. 01. 44 161/1848 Szentszéki ülés jegyzőkönyve, Veszprém, 1848. február 15. zott, hogy Pongrácz Györgynek ez év Szent György napjáig, azaz április 24-ig teljesen ki kellett békülnie híveivel, amiről írásban bizonyítványt kellett benyújtania.32 Ha nem volt sikeres a próbálkozás, akkor a kijelölt időhatárig plébániáját fel kellett cserélnie egy másikra. Ha ezt nem teszi meg, akkor a szentszéki ügyvéd felperessége alatt javadalomvesztési eljárást indítanak ellene. Meghagyták neki továbbá, hogy lelkipásztorhoz illő életet éljen, és híveivel szelíden bánjon, feladatait pontosan teljesítse és tartóztassa magát a zsarolás eszközétől. Pongrácz György esete, és az ellene lefolytatott eljárásban megfigyelhető, hogy a szentszék törekedett arra, hogy ne hozzon olyan ítéletet, ami által a vád alá helyezett pap papi mivolta csorbát szenved. Nem az volt a bíróság célja, hogy egyből javadalomfosztási pert kezdeményezzen, hanem magán az eljárásmódon érzékelhetők voltak egyfajta „lépcsőfokok”: először az atyai megintés, utána két hónapja volt Pongrácznak, hogy rendezze a kapcsolatát híveivel, míg végül eljuthat az ügy a javadalomfosztásig. Tavasszal a hívek újabb panaszt tettek ellene. Levelükben kijelentették, hogy nem bíznak meg a plébánosban, de a káplánjában sem, így a húsvéti gyónást egy új lelkipásztornál kívánták végezni.33 Az ügy végkimenetelérői nincs forrás, így csak következtethetünk arra, hogy viszonyuk, az 1848—1849-es évek politikai zavaraiban normalizálódott, mert Pongrácz György 1860. november 2-án bekövetkezett haláláig Vörs plébánosa maradt. A márciusi forradalom híre hamar elterjedt Veszprém megyében is. Az eseményről való beszámolók javarészt kereskedőktől, mesteremberektől származtak, melyek futótűzként terjedtek az egész Dunántúlon. Az eredetileg pápai származású memoáríró, Francsics Károly (1804—1880) veszprémi borbélymester írásában részletesen visszaidézi az életével kapcsolatos feljegyzései mellett, miként élte át a város és környéke az 1848-49-es szabadságharcot. A pesti események hírnökeit is megörökítette: „Március 17-én és 18-án pesti vásárról jöttek haza veszprémi kereskedők, mesteremberek, zsidók s mindegyik hozott magával egy-egy árkus nyomtatványt, papirost, melyre a következek va-32 U.o. 33VFL I. 01. 44 303/1848 Szentszéki ülés jegyzőkönyve, Veszprém, 1848. április 6. 262
