S. Perémi Ágota (szerk.): A Laczkó Dezső Múzeum Közleményei 28. (Veszprém, 2014)
Pilipkó Erzsébet: Keresztelések a szocializmusban Balatonkenesén
ügyi főelőadói státusz, feladatukat a művelődésügyi osztályok vezetői vették át. A püspökségeken lévő megbízottak státuszát is megszüntették. A Politikai Bizottság 1959. május 12-i határozata alapján azonban ismét létrejött az önálló, a Minisztertanács mellett működő országos főhatóságú szerv, az Állami Egyházügyi Hivatal. Az MSZMP vezető politikusai meghatározták az állam és az egyházait közötti kapcsolat irányvonalát, és kijelölték a vallásos világnézet elleni eszmeharc új útját. Az 1960-as években az egyházpolitika irányítói előtt azonban már világossá vált, hogy a vallásos ideológia adminisztratív úton nem szüntethető meg, ezért a „klerikális reakció elleni harcot” szelídebb eszközökkel folytatták.55 Miközben látványos diplomáciai lépések történtek, s az egyházi hierarchia strukturálisan kiépült, a színfalak mögött tovább működtek azok a beszervezési módszerek, amelyek az ötvenes évek egyházpolitikai tevékenységét jellemezték. A pártállam sarkalatos céljának tekintette a vallásos értelmiség megfélemlítését, átnevelését, illetve a helyi közösségben való tekintélyének a megtépázását.56 1948 után a társadalomban politikai indíttatású cserélődés zajlott le: a korábbi képzett vezetők helyére munkáskáderek kerültek, a polgári értelmiségiek ellen B-listázások kezdődtek. Olyan új értelmiségi réteget próbáltak kialakítani, amelynek az volt a legfontosabb feladata, hogy a létrejövő szocialista rendszer szakmai támaszát és ideológiai bázisát megteremtse. 1956 után az értelmiség egyik része részt vett a kádári konszolidációban, a másik része vállalta a börtönt, halált, emigrációt. A 60-as években az Aczél György nevével fémjelzett három „T” kultúrpolitika által szabott keretek már növelték az értelmiségiek mozgásterét, s ezt követően többen a hatalomnak kiszolgáltatott „alattvalókból” a hatalmon lévők partnerei lettek, sőt a hatalom részeseivé váltak. Valuch Gábor szerint, ha a rendszerváltás előtti évtizedek magyar értelmiségi magatartásformáit vizsgáljuk, különbséget kell tenni a fennálló rendszerhez való viszony alapján, illetve a foglalkozási ágak, ,5 A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1989. évi 14. törvényerejű rendelettel megszüntette az AEH-t. Az 1990. évi IV. tv. kimondta, hogy „Az állam az egyházak irányítására, felügyeletére szervet nem hozhat létre”. 56 valuch 2003, 156-157. a lakó- és tevékenységi hely szerint is.57 Törésvonalak voltak az értelmiségi társadalmon belül aszerint, hogy ki hova tartozott: a tradicionális vagy új értelmiségi, szak- vagy káderértelmiségi. Balatonkenesei elbeszélésekből különböző életutak rajzolódnak ki a tekintetben, hogy a diplomás ember milyen megfontolásból lett az új hatalom kiszolgálójává: volt, aki egzisztenciális kényszerből, látszólagos alternatíva nélküli kilátástalanságból, túlélésből, de olyan is volt, aki a szocialisztikusnak nevezett társadalom megteremtésének vágya miatt. A retrospektív interpretációk szerint az 1950-es években, ha a tradicionális értékrendű értelmiségi meg akarta tartani a pozícióját, akkor megalkudott önmagával és megalkudott a rendszerrel. Egy balatonkenesei példa: „... az iskolában nálunk nem érték atrocitások a vallásos tanárokat, mert az igazgató eredetileg kántortanítóként került hozzánk ’47-ben, s amikor ’48-ban államosították az iskolát, tanítóként tovább maradhatott, majd ’53-ban megválasztották (!) igazgatónak, és az nyugdíjazásáig igazgató maradt. Őneki nagyon meg kellett alkudni, bár nem lépett be a pártba, de nem mehetett a templomba. ...az ’56-os események után, emlékszem rá, édesanyám megkereste személyesen, hogy »igazgató úr - mondta neki ugye most eljön vasárnap orgonáim a templomba, most már szabad«. ... Ugye, akkor azt hittük, hogy szabad. ... Oszt azt mondta: »Bözsi néni, mindig vérzik a szívem, mikor hallom az orgonahangot (a templom mellett volt a szolgálati lakása, persze, hogy áthallatszott az orgonahang). .., vérzik a szívem, de nekem van két gyerekem, és azokat fel kell nevelni, mert biztos vagyok benne, hogy akadna olyan ember, aki ezt ellenem fordítaná«. ... Szóval, aki vezető poszton volt, annak vigyázni kellett. ” Összetett kérdések ezek, s nyilván egyénileg nagyon különböző élethelyzeteket eredményezett: adott esetben az egyén bizonyos szituációban a saját megalkuvásával a szűkebb közösségének egyfajta védettséget, biztonságot is nyújthatott, de az már egy másik kérdés, hogy a megalkuvó magatartásával milyen mintát közvetített. Érezhetően a kor értelmiségének öntudata megroppant, a kiseb-nagyobb kompromisszumait szégyellte és takargatta, s a hatalom ezt az állapotot a legvégsőkig kihasználta. Az 1950-es években született értelmiségiek viszont már 57 valuch 2003,158. 561
