S. Perémi Ágota (szerk.): A Laczkó Dezső Múzeum Közleményei 28. (Veszprém, 2014)
Kovácsné Kasza Katalin: A lovasi festékbánya kutatástörténete
nagy mennyiségben (24 m3 - Vértes számításai szerint) bányászták ki a festéket, hogy felmerül annak lehetősége, hogy esetleg cserekereskedelem útján értékesítették. 1977-ben T. Dobosi próbaásatást végzett a bánya területén. Az ásatás során településnyomokat, eszközöket, illetve festékfészket keresett, azonban ez nem járt eredménnyel. Vörös és T. Dobosi újratanulmányozta a leletegyüttest. Leírták, hogy 70 darab csonton találtak megmunkálás, illetve használatból eredő nyomokat. Készítettek egy táblázatot, amelyben a csontanyag fajonkénti megoszlását mutatták be. E szerint az Alces alces, vagyis a jávorszarvas csontmaradványai a számottevő, tehát nem a Megaloceros giganteus csontjai, ahogy azt Vértes feltételezte. Az Alces (Jávorszarvas) előfordulását Vörös István két faunaszakaszra teszi: az első a varbói szakasz, amely a mérsékelt övi lombos erdő faunája (Riss-Würm interglaciális), illetve a másik az istállóskői szakasz, amely a nedves erdő faunája a hideg maximum utáni Alsó Würm időszakból, amikor is a sarki hatások már nem érezhetőek. A jávorszarvas csontok vizsgálatakor kiderült, hogy elég erős testfelépítésűek voltak. A jávorszarvas ökológiai igényei elég kötöttek voltak: fontos volt számára a mocsári erdők, a laza talajú környezet. A lovasi környezet megfelelő környezet lehetett számára. A kőszáli kecske maradványok a közelben elterülő Ba- konyból származhattak. A tanulmány összegzéséből kiderül, hogy a Lovason talált fajok ökológiai igénye a mérsékelt övi erdős környezetet igénylő állatfajok, kivétel ez alól a kőszáli kecske jelent. T. Dobosi kitér a leletek megmunkálásának technikájára is. A friss csont könnyen megmunkálható, hiszen rugalmas, tömör és szilárd. Ugyanazt a technikát alkalmazták a csontoknál is, mint a kőeszközök elkészítésénél. Ez a technika a débitage. A csontokat hasították, hegyezték, vágták faragták. Vörös István a vizsgálatok befejeztével arra a következtetésre jut, hogy az Alces csontmaradványait használták fel, ez a csontanyag 95%-a. E szerint tudatos válogatásról van szó, hiszen a csontok döntő többségében a táplálkozás szempontjából értéktelen testrészek voltak. T. Dobosi Viola külön foglalkozik a kőnyersanyagokkal. Megállapítja, hogy a kőszilánkok anyaga radiolarit. Ennek a kőzetnek a forrása a Dunántúliközéphegység jura időszakában képződött mészkő. A szilánkok nyersanyaga színe és minősége alapján, Szentgál környékéről való, ami Lovastól nagyjából 20 kilométer távolságban van. A másik nyersanyag valószínűleg a Tihanyi-félszigetről került a lelőhely területére, hiszen ott található hidrokvarcit. A Tihanyi-félsziget is körülbelül 20 kilométer távolságban található. Ebből azt a következtetést lehet le vonni, hogy az akkor élt lovasi közösség tevékenysége mintegy húsz kilométer sugarú körben képzelhető el. 1995-ben Svájcban végezték el a bányában talált csontanyag Cl4-es izotópos vizsgálatát, amely szerint 11 740 év körüli. Végül T. Dobosi Viola írja legfrissebb tudományos értekezésében, hogy: „Ameny- nyiben a lovasi leletanyagban felfedezhető ellentmondásokat a Cl4-es datálás és a többi »fiatal« komponens javára oldjuk fel, akkor egy igen kevéssé ismert időszak gazdagodik ezzel a régi és egyben új lelőhellyel. A postpleniglaciális, pleisztocén-holocén korszakhatáron, az epigravetti és a késö-mezolit kultúrák közötti, régészetiig eddig elég üres időszakban egy stabil, jelentős lélekszámú népességet sejtet”. 23
