S. Perémi Ágota (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 27. (Veszprém, 2012)

SCHLEICHER Vera: Kéjpart, lidósítás és velencei est a Magyar Tengeren. Minták és hatások a balatoni fürdűkultúra fejlődésében

SCHLEICHER VERA AAA KEJPART, LIDOSITAS ES VELENCEI EST A MAGYAR TENGEREN Minták és hatások a balatoni fürdőkultúra fejlesztésében A hűsítő, gyógyító és tisztító folyó- és állóvizekben való fürdőzés az ember ősi és természetes ösztöne. Hasonlóan azonban a kultúra más területeihez, a fürdőzés sem kerülhette el a riutálizálódás és a kultúrák szerinti differenciálódás útját, amint azt a világ számos pontján leírt szokások és modellek bizonyítják. A mikor, kivel, miben, hogyan, sőt mi célból fürödjünk kérdései másként és másként vetődnek fel a társadalom szervezettsége, a tudományos műveltség foka és a civilizáltság mértéke szerint. Közép-Európa legnagyobb a tava, a Balaton mintegy húszezer éve kínálja fel 665 négyzetkilométernyi víztükrét a körülötte idővel megtelepedett emberi kultúráknak. Bár az irt élők igen sokrétűen hasznosították a vizet és annak élővilágát, kifejezetten fürdőzés célú használata-hasznosítása csupán a 19. század elején kezdődött. Ez a mai napig tartó folyamat korántsem tekinthető spontán eseménysornak. A Balatont mint fürdőhelyet ki kellett találni, meg kellett konstruálni és el kellett adni. A környezet fizikai átalakítása, s ezzel párhuzamosan a tó idegenforgalmi célú értelmezéseátértelmezése révén a Balaton és térsége belépett a turizmus globális rendszerébe. Milyen szerep jutott e szigorú társadalmi, természeti, gazdasági, illetve politikai, technológiai, kulturális tényezők által befolyásolt rendszerben

1 az egyéni kezdeményezéseknek, a csak itt és csak az adott pillanatban érzékelhető helyi adottságoknak? Honnan származnak a turizmusfejlesztés mintái és hogyan kapnak helyi színezetet? Mi zajlik Füred, Siófok, Szemes, Almádi (stb.) kiépülésének pillanatában a hazai és nemzetközi turizmus porondján: a Tátrában, az Alpokban vagy a Riviérán? Azaz: melyek a balatoni idegenforgalmi törekvések párhuzamai, előképei, követői? És végül: e globális rendszerben mi tekinthető vajon sajátosan balatoninak? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a választ, az egyes balatoni fürdőhelyek kiépülését, történetét bemutató források, elsősorban a korabeli fürdőismertetések és sajtóhíradások alapján. A Balaton „turisztikai" hasznosítása a ma ismert adatok alapján mintegy háromszáz esztendeje zajlik. Bár e tanulmánynak nem célja e folyamat részletes történtét adni, érdemes leszögezni, hogy a ma Balatonnak nevezett földrajzi-gazdasági táj homogenitása (legalábbis a fürdőélet-idegenforgalom tekintetében) csupán a 20. század derekára kezdett kialakulni. Ez az az időszak, amikorra a tóparti községek mindegyike valamilyen formában bekapcsolódott a turizmusba. Az előtte és utána következő időszak története többféle szempont szerint korszakolható. A tulajdonviszonyok változásai, a látogatók számának alakulása, az infrastruktúrafejlesztés mérföldkövei, az őslakosság hagyományos kultúrája és az új balatoni kultúra közti kölcsönhatások és konfliktusok mértéke vagy éppen a központi állami irányítás megléte, illetve hiánya mindmind árnyalják, egy-két évvel módosíthatják e korszakolást. Tanulmányomban - mivel az a Balatonfejlesztés konkrét helyi példáira épül -, az idegenforgalmi korszakok határait a turizmusba bekapcsolódó parti települések száma és a fejlesztéseket befolyásoló minták változása alapján húzom meg. A balatoni fürdőkultúra főbb korszakai és hazai, illetve európai párhuzamai 1. A 18. század utolsó évtizedeiben híresült el a két partközeiben feltörő gyógyító forrás: a füredi Savanyúvíz, illetve a zánkai Vérkút. A Balatonban ekkor - ahogyan Eötvös Károly megfogalmazta A turizmus kölcsönös összefüggésrendszerét lásd LENGYEL 2001.1. ábra 147