Rainer Pál (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26. (Veszprém, 2011)

KARLINSZKY Balázs: Királyi vár - magánvár. A tihanyi vár a XIV. században

dók alatt folyamatosan királyi kézen volt a vár, s majd csak a XIV. század végén, egy újabb dinasztia-váltást követően kerül vissza ismét az apátság tulajdonába. Egy 1300-ban kelt oklevél szerint a környéken birtokos Turul nb. Tapolcai Lőrinc fia Lőrinc volt korábban a tihanyi várnagy, aki a Rátót nb. Gyula fia Demeter szervienseivel a király hűtlen alattvalói ellenében tört a veszprémi püspök Kál nevű falvára.

2

2 A veszprémi püspökök a dunántúli Kőszegi-Csák rivalizálásban is részt vettek, hol mint passzív, hol mint aktív felek. Ennek eredményeképp az apátság az 1270-es évek zűrzavaros viszonyait követően 1276-ban szegénysége folytán az esztergomi érseki joghatóság alól valamennyi birtokával együtt a veszprémi püspök uralma alá került.

2

3 A püspök és a Tapolcaiak közti konfliktusok sem voltak új keletűek. 1290-ben az említett várnagy apja, Tapolcai Lőrinc comes, mint a település kegyura, a tapolcai szolgálónépeket a veszprémi püspök joghatósága alá bocsátotta vissza, s egyúttal a tapolcai vásárvám felől is megegyezésre jutottak.

2

4 A korszak zavaros belpolitikai viszonyai közepette kerülhetett a tihanyi vár is valamiképpen világi vámagy irányítása alá. Jellemző módon az 1267-es, a vár első említését tartalmazó oklevél 1297-ben Lodomér esztergomi érsek által kelt átírása is kihagyja a pápai bullából a várra vonatkozó félmondatot, amit értelmezhetünk úgy is, hogy a vár ekkor már nem volt a rend birtokában.

2

5 Ezt követően Anjou Károly királyságának első évtizedeiben eltűnik a vár a szemünk elől, s csak a királyi uralom konszolidációját követően, 1326-ban került elő ismét, ekkor már mint királyi vár. Az Anjouk új birtokpolitikájának megfelelően nem került örök adományként világi földesúr tulajdonába, hanem egyes - főként udvari - méltóságokhoz kötődően mintegy szolgálati birtokként, honorként tűnt föl a forrásokban. A várnagyságot azonban nem feltétlenül csak későbbi bárók, hanem az egyes honorbirtokosok familiárisai is betöltötték, akik uruk szolgálatában adott esetben korábban más várak irányítását is ellátták.

2

6 Az első ismert várnagy 1326-ból Veres László, aki egyben tolnai ispán is volt.

2

7 Ispánsága összefüggésben állt a Nyugat-dunántúli Kőszegi territórium kialakulásával: már 1276-ban Kőszegi nemből származott a veszprémi püspök (Péter, 1275-1288).

2

8 1301 után már az új dinasztia ellenlábasai között találjuk a dunántúli vármegyék ispánságára támaszkodó Kőszegi-klánt. A királyi várnagyság összefüggésben lehetett a polgárháborús időkben idegen kézre került királyi birtokok visszaszerzésével, amelyben az uralkodó ágensei az egyes megyékben vámagyságot betöltő udvari emberek, lovagok voltak. Az oligarchák uralmát apránként, de kérlelhetetlen következetességgel fölszámoló I. Károly politikája a várispánok személyén keresztül is nyomon követhető. A Zala megyei ispánságot viselő Kőszegiekkel több hullámban ütközött meg a király. 1316 tavaszán a Balatontól délre eső Kőszegi birtokokat, János volt lovászmester uradalmait szerezte meg. Volt famulusa, Bogár István elsők közt hagyta el Jánost, és jutalmul megkapta a királytól Tolna megye ispánságát. 1322-ben Veres László követte őt a Tolna megyei ispánságban, aki 1326-ban nemcsak comesként, hanem tihanyi vámagyként is feltűnik. 1317-ben Kőszegi András vesztette el többek között zalai ispánságát is, amit rokona, Kakas Miklós kapott jutalmul, akit 1322ben mozdított el a király pozíciójából, végleg megtörve ezzel a Kőszegi-klán zalai hatalmát.

2

9 Az új ispán Köcski Sándor lett, aki Kőszegi András bukásakor állt Károly mellé, s ugyanő lett korábbi ura bukásakor Pannonhalma várának vámagya. Hasonló lehetett a sorsa a Pannonhalmánál kisebb tihanyi bencés apátságnak is: ahogy Vönöcki Sándort találjuk, mint Kőszegi familiárist a pannonhalmi vár élén,

3

0 úgy a Kőszegiek uralma alatt minden bizonnyal szintén általuk kinevezett vámagy irányíthatta Tihany várát is. Az analógiák alapján feltételezhetően Veres László is Károlyjóvoltából kaphatta meg a tihanyi vámagyságot. A konszolidáció megvalósulásával párhuzamosan Károly honoradományozási politikájában is változások történtek. Az 1320-as évek közepe előtt az egyes várakat igyekezett megbízható, de létszámát tekintve nagyobb számú hívének kezeibejuttatni, akik ezt követően mint királyi várnagyok irányították azokat, így képviselve a király hatalmát a vár uradalmában. Ezek a várnagyok, például Köcski Sándor vagy Zólyomi Doncs mester az egyes oligarchák korábbi familiárisai közül kerültek ki, akik jó időben csatlakoztak az uralkodóhoz, részben saját céljaik miatt, részben mert már korábban sem jó szívvel, önként álltak a tartományurak kíséretébe. Ez a politika változott aztán meg az oligarchák elleni háborúk lezárultával. A király a harcok során megjutalmazott és az időközben gyakran elhalt várnagyok helyét egyre kevesebbszer töltötte be hasonló rangú hívével. Helyette a várakat az „illetékes ispánnak rendelték alá, és így nagyobb, jobban irányítható egységekbe tömörítették" azokat.

3

1 Ezek a nagyobb egységek már a vármegyék ispánjainak hatáskörébe tartoztak, akik az egyes várak élére saját familiárisait ültették, ugyanúgy, ahogy korábban Károly is saját kísérete között osztotta ki a vámagyságokat. Az egyes megyék irányítását pedig gyakran összevonta az uralkodó, nagyobb territoriális egységeket keltve így életre, amelyeket egy-egy bárói hivatal honorjaként osztott ki; néhány összevont megye ispánsága tartósnak bizonyult az Anjouk korában, néhányat csak ad hoc jelleggel egyesítettek. 27