Rainer Pál (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26. (Veszprém, 2011)

RAINER Pál: Középkori plébániaépület(?) Szentkirályszabadján

2. A déli bejárat előtt megállapítani a középkori járószintet. A fentieknek megfelelően, először is a templom főtengelyének meghosszabbításaként, a szentély végétől kezdve egy 17,50 m hosszú és 1 m széles árokkal (1. kutatóárok) (10. ábra) nyugat-keleti irányban átvágtuk a szentély mögötti területet. (11-12. ábra) Már csekély mélységben köves, habarcsos építési törmelékre találtunk. Rövidesen kibontakozott az árok hosszában egy nyugat-délnyugat — kelet-északkeleti irányú, 9 m hosszú kőfal, amelynek két végéhez és középtájához egy-egy észak felé derékszögben kiinduló kőfal csatlakozott. Az árok keleti végében pedig jelentkezett a templom 0,80 m széles, egykori kerítőfalának szakasza, amely a felszínen is eléggé jól nyomon követhető volt. Miután valószínűnek látszott, hogy az árok hosszában megtalált fal, egy nyugat-keleti főtengelyű épület déli főfala, ezért a feltételezett épület helyét két, az 1. kutatóárokra merőleges és ahhoz csatlakozó árokkal (2. és 3. kutatóárok) vágtuk át. (13. ábra) E két árokban csakugyan jelentkezett az épület északi fala. Ilyen módon tehát egy nyugat-keleti tengelyű, nem egészen szabályos téglalap alaprajzú, 9*5 - 9^5,50 m alapterületű - a déli fal szélessége, mivel déli irányban túlterjedt a kutatóárkon, nem volt pontosan mérhető kőépület vált megfigyelhetővé, amelyet egy észak-déli irányú fal két helyiségre osztott. Az épület falvastagsága 0,65-80 m között váltakozott. A nyugati helyiség belmérete: 3x4 m, a keleti helyiségé: 3,80x3,80 m. A keleti helyiség alatt egy dongaboltozatos kőpincét találtunk, amelynek a boltozati része egy sávban már beszakadt. (14-17. ábra) A pincének a déli oldalon nyílott egy szellőzőablaka, bejárata egyelőre ismeretlen. Az épület eredeti járószintjét, padlóját sehol sem sikerült megfigyelnünk. Ez feltehetően valamivel az 1993-as terepszint felett lehetett. Ezt a feltevést látszik erősíteni az a tény is, hogy a falakon sehol sem tudtunk bejáratot, küszöbnyomot megfigyelni. A sziklafelszín az épület alatt 1-1,10 m mélyen jelentkezett. A keleti helyiség alatti pincét csaknem a boltozatig másodlagosan deponált emberi csontokkal megtöltve találtuk. A csontok között csak igen kevés föld és törmelék volt. Az erősen omló csonttömegben, a keskeny kutatóárokban nem tudtuk elérni a pince járószintjét. A pince alját mindenesetre a sziklába vájták. Feltevésem szerint, valószínűleg az 1789-es építkezésnél előkerült középkori temetkezések csontanyagát gyűjtötték össze a nyilvánvalóan ekkor már romos, használaton kívüli épület pincéjében. A csontok között néhány mázatlan középkori és 3 db tarka mázas, XVII-XIX. századi kerámiatöredéket is találtunk, ami szintén arra mutat, hogy a vázrészeket az újkorban helyezhették ide. A sírok középkori voltára utal, hogy a csontok között több zöldes patinájú, pártalenyomatos koponyatöredék is előkerült. Feltevésünket mintha alátámasztaná Rómer Flóris bencés tanár (1815-1889) - hazai régészetünk egyik megindítója - leírása: „Az egyház melletti régi temetőben létezett sírboltnak ma már alapjait sem lehet kivenni, s így nem merem állítani, hogy carnarium lett volna'V

2 Rómer „sírboltját" hajlandó lennék a feltárt épülettel azonosítani. Ugyanis, ha valaki egy olyan építményt konstatált, amelynek „már alapjait sem lehet kivenni", akkor egyáltalában honnét vehette az esetleges carnarium ötletét. Rómert bizonyára a helybéliek tájékoztathatták a csontokkal teli pincéről, ami a köztudatban ekkor már csontházként szerepelhetett, s miután valószínűleg már betemették, tehát a csontok nem látszottak, Rómer se pró, se kontra, nem tudott állást foglalni e kérdésben. Az „egyház melletti régi temetőben" megjelölés is valószínűsíti e feltevést. A középkorban a templomkertben temetkeztek, s idővel - a temető megtelvén - nyilván kinőtte az elkerített területet, és azon túl is folytatták a temetkezést. A mai temető sincs messze a templomtól, attól kelet-északkeleti irányba esik, és a középkori kerítőfal feltételezhető helyétől mintegy 40 méternyire kezdődik. A temető jelenlegi legrégebbi sírköve egy olvashatatlan kő (kb. az 1830-1840-es évekből), amely a Rosos-sírok mellett, hátul található, valamint „vitzekky Tallián Jossef úr Sz. Unokája" sírja (1854), a temetői kereszttől kicsit délre. A temetői kőkereszt pedig 1881-ből való. Mindezekből megállapítható, hogy Rómer ottjártakor (1859-1860) már nagyjából a mai temető helyét használták. Következésképpen a „régi temető" ettől csak visszafelé, tehát a templomhoz közelebb lehetett. Ebben állt a „carnarium", ami talán azonos lehet az általunk részben feltárt épülettel. Feltevés szintjén megkockáztatom, hogy esetleg éppen az ekkor még romjaiban álló középkori épület felmenő falainak elbontásából nyert kőből - vagy legalábbis részben ebből - építhették a sekrestye-kripta részt. A feltárt épületen - eredeti elképzelésünknek ellentmondva - semmi sem utalt a szakrális jellegre. Bizonyára nem kápolna, hanem lakóépület, számolva a templom közelségével, esetleg plébániaépület lehetett. Az épület nyugati falától a szentélyig mindössze 3,80 méter a távolság, keleti falától a templom körítőfaláig pedig csak 2 méternyi szabad tér maradt üresen. így a bejárat inkább az egyik hosszoldalon, valószínűleg a délin lehetett. Az egykori épületből pompás kilátás 112