Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

BRAUER-BENKE JÓZSEF NÉPI HANGSZEREK A VESZPRÉMI LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUM NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNYÉBEN A néprajzi szakirodalom egyik kevéssé kutatott területe maradt a népi hangszerek kutatása. Ennek oka, hogy kevéssé tisztázott, mely terület kutatói foglalkozzanak a hangszerek kutatásával. A szellemi néprajz csak azt vizsgálja, hogy mit játszanak a hangszereken, a hangszerek készítésének a leírása viszont a tárgyi néprajz feladata, és a népzenekutatás vizsgálja a hangterjedelmüket, kezelésük módját. A néprajz csak annyira foglalkozott a hangszerek gyűjtésével amenynyire a paraszti életforma megjelenési formáiként vizsgálhatóak voltak, így a szarvkürt (kanásztülök) és a fakürt foglalkozási eszköznek minősült, míg a furulya és a duda foglalkozási tartozékként szerepel. A hangszerek a hangszeres zenekutatás szempontjából az utolsó előtti helyre kerülnek a gyűjtendő néprajzi tárgyak sorában. A „népi hangszer" meghatározása folyamatosan bővülő kategóriát jelentett. Sárosi Bálint az első, aki már nem csak a primitív hangszereket és a házi készítésűeket, hanem minden olyan hangkeltő eszközt népi hangszernek minősít, ami a hagyományos paraszttársadalom, szokásaiban, zenealkalmaiban, hosszú ideig tartó jelentős szerepet kapott. Ezek alapján kibővíti a magyar népi hangszerek kategóriáját, és helyet kapnak a magyar népi hangszerek között a gyári készítésű hangszerek is. Sárosi Bálint szerint egy-egy hangszerünk nem azért magyar, mert előfordulása magyar nyelvterületen kizárólagos lenne, hanem azért, mert nálunk jellemzően előfordul vagy a múltban előfordult, és ami a legfontosabb: a magyar néphagyomány és a népzene szerves részévé vált. így készítésmódjában, használati módjában és hangolásában sajátos magyar vonásokat mutat.

1 A népi és a gyári készítésű hangszerek között helyezkednek el a hangszerkészítő mesterek által készítettek, amelyek a megmunkálás magas minősége miatt a gyári kategóriába sorolhatóak. A „gyári" jelző azonban itt is az elkészítés módjára utal, míg a „népi hangszer" minősítés a használat módjára. Adott múzeum gyűjteményének reprezentatívjellege a lokálishangszer-elterjedtséget illetően, nagyban múlott a múzeum vezetésének érdeklődésén is. A gyűjtemények vizsgálatánál megfigyelhető az a tendencia is, hogy a gyűjtésnél kiemelt szempont volt a reprezentatív elkészítés és a kuriozitás, és kevésbé dominált a lokális jelleg. A hangszerek csoportosítására többféle módszer is létezik, azonban a klasszikus zenében használt közismert besorolás (vonósok, ütősök, fúvósok) nem alkalmas a népi hangszerek morfológiai sokszínűségének rendszerezésére. Victor Charles Mahillon 1884-ben, majd Curt Sachs és Erich M von Hornbostel 1914-ben dolgozták ki rendszerező elvüket, amelynek alapja a hangszer test rezgő része, vagyis a hangforrás mint meghatározó elem alapján való csoportosítás. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében az alábbi 38 hangszer található ezen csoportosítás szerint: 1. Idiofon hangszerek: a hangszer vagy tárgy (ami lehet fa, fém, csont, agyag, stb.) teste szolgál hangforrásként. A megszólaltatásuk történhet pengetéssel, ütéssel, kaparással, dörzsöléssel, rázassál. 1) kasztanyett - leltározatlan - ismeretlen 2. Membranofon hangszerek: egy rezgő hártya a hangforrás. Ilyenek a az ütéssel megszólaltatott különböző dobtípusok, a dörzsöléssel megszólaltatott frikciós dobok (köcsögdudák) és a fúvással megszólaltatott mirlitonok.