Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

töltött a megye két felének életében, mint elválasztóvonal és összekötő kapocs.

133 Az esperesi kerületek határai meglehetős állandóságot mutattak a korszakban. Leszámítva az új kerületek kialakításakor eszközölt változtatásokat, csupán egy-két határszakaszon történtek apróbb változások egyik vagy másik kerület javára. Ilyen többször módosult szakasz volt a somogyi (később kaposvári) és a veszprémi (később palotai), illetve a budai és a ráckevei kerületek közötti. Változott a határ a somogyi kerületek között Kaposvár és környékének hovatartozásával egyetemben, de ez csupán egyszeri ésszerűsítésnek tekinthető. Problémás szakasznak lehet tekinteni a zalaegerszegi és a kanizsai kerületek közt kialakított kacskaringós határt. Az egyes kerületek kialakítása során szemmel láthatóan hangsúlyt fektettek az ésszerűségre, mint azt a megyehatárok kapcsán már említettem. Néha azért mai szemmel logikátlannak tűnő megoldások is születtek, ennek legszembetűnőbb példája véleményem szerint a kanizsai kerület kialakítása volt. Ezekről a kérdésekről az egyes kerületek tárgyalásánál részletesebben szóltam, itt csupán utalni szerettem volna a határok problematikájára. Az esperesi kerületek, egy kivétellel, nem rendelkeztek székhellyel, bár az espereseket elsősorban a jelentősebb javadalmak birtokosai közül választották ki. A budai kerületben egy kivétellel a zsámbéki plébános viselte a tisztséget, a fehérváriban a váli, a ráckeveiben az adonyi plébános, s többször kerül elő esperesként — igaz különböző kerületekben — a torbágyi plébános is. Somogyban nagyobb a szóródás, a kaposvári, igali, karádi, marcali és szili plébánosok közül kerül ki több alkalommal esperes, nem beszélhetünk olyan egyértelmű túlsúly kialakulásáról, mint például a budai kerületben Zsámbék esetében. A veszprémi kerületben sem találunk „székhelygyanús" plébániákat. Egészen más volt a helyzet Zalában. A négy kerületből háromban a szokás egyértelműen egy adott plébániához kötötte az esperesi tisztséget. A keszthelyi kerületben Keszthely, a tapolcaiban Tapolca, a zalaegerszegiben pedig Zalaegerszeg plébánosa volt majd minden esetben a kerület esperese is.

134 Ez utóbbi egyébként az egyetlen eset, ahol korabeli forrás is említi, hogy egy adott plébániához kötött az esperesi hivatal.

135 Ennek gyökere talán az esperes-plébános főesperesi „rangjára" vezethető vissza. Más esetekben a főpásztor igyekezett magának teljes szabadságot biztosítani a kinevezések terén. Két példát is találtam erre a forrásokban. Az 1760-as években Schönpflug Ferenc zsámbéki esperes-plébános többször öszszetűzésbe került a híveivel, aminek a következménye végül a plébános egyházmegyéből való eltávozása lett. Padányi Bíró Márton püspök egy levelében megjegyzi, hogy a kerület esperesi tiszte régtől fogva összefonódott a zsámbéki plébániával,

136 ennek ellenére alig fél év múlva az érdi plébánost nevezi ki budai esperessé.

137 A másik példa még nyilvánvalóbb. 1758-ban, Tőrei László keszthelyi esperes-plébános kanonoki kinevezését követően többen ajánlkoztak és ajánlottak másokat a távozó plébános helyére. Egyiküknek válaszolva a püspök megjegyezte, hogy az esperesi tisztség a keszthelyi kerületben nincs helyhez kötve, azaz a plébánosi javadalom nem jelenti automatikusan az esperesi kinevezést is.

138 A korai évtizedekben többször is előfordult, hogy nem az adott esperesi kerület plébániáján tevékenykedő plébánost neveztek ki esperessé. Márkus Mihály bicskei plébános esetében, akit a budai (pilisi) kerület esperesévé nevezetek ki, ez nem okozott problémát, hiszen a fehérvári kerületben fekvő Bicske határos volt a budai kerülettel. Ennek ellenére Márkus Mihály is hamarosan átkerült a budai kerületben található zsámbéki plébániára.

139 Kevésbé volt szerencsés 1735-ben a törökkoppányi plébános kinevezése a plébániától jóval távolabb fekvő somogyi felső más néven kaposi kerület élére. Később, mint például a ráckevei kerület kapcsán több alkalommal is láthattuk,