Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

kerület felé megmaradt a korábbi határ, azaz Zala megye legkeletibb nyúlványa továbbra is a veszprémi kerület része maradt. A kanizsai és a zalaegerszegi kerületek határvonala meglehetősen furcsán alakult. Az új kerülethatár a zalaegerszegi kerületet, amely korábban háromszögalakban Nagykanizsától egészen Zalabérig és Háshágyig terjedt, nem a logikusnak tűnő kelet-nyugati, hanem észak-déli irányban metszette ketté. Ennek következtében a kanizsai kerület észak-déli irányban végighúzódott Zala megyén Nagykanizsától Zalabérig, s az a helyzet állt elő, hogy az esperesi székhely Zalaegerszegtől csak néhány kilométerre fekvő Zalaszentiván vagy Nemesapáti plébániája nem előbbivel, hanem a távoli Nagykanizsával, Homokkomárommal alkotott egy igazgatási egységet. A helyi viszonyok pontosabb feltérképezése lenne szükséges ahhoz, hogy meghatározhatók legyenek a határ vezetésének okai.

123 További érdekessége a zalaegerszegi és kanizsai kerületek közt futó határnak, hogy szinte egyedüliként az egyházmegyében, a határon fekvő plébániák hovatartozása több esetben is vita tárgyát képezte. Szentlászlóegyháza [ma Bucsuszentlászló] például az 1757-es összeírás szerint a kanizsai kerületbe tartozott, míg az 1771-es helynévkatalógus az egerszegi kerületben sorolja fel, ugyanakkor három filiájánál megjegyzi, hogy azok viszont a kanizsai kerület részei (Barnák puszta, Bebes puszta, és Pölöske falu). A nem messze fekvő Szentiván esetében a források következetesen arról szólnak, hogy a plébánia a kanizsai kerületben található, ugyanakkor valamennyi filiáját az egerszegi kerületben írták össze 1771-ben. Az 1777-es rendezés érintette a zalai főesperesség területét. A zalaegerszegi esperesi kerület tizenegy plébániáját szakították el az egyházmegyétől, és csatolták az ekkor megalapított szombathelyi püspökséghez. A két egyházmegye közti határvonal nem követte a zalaegerszegi kerület fentebb bemutatott határát, hanem többnyire a zalaegerszegit a kapornakitól elválasztó járáshatárhoz igazodott. Kitekintés (A Mária Terézia-féle 1777-es egyházmegyei rendezés területi vonatkozásai) A tanulmány korábbi fejezeteiben bemutattam, hogyan alakult át az egyházmegye igazgatása a XVIII. század első felétől az 1770-es évekig. A igazgatásban bekövetkezett változások a plébániahálózat sűrűsödésével összefüggően az egyházmegye főpásztorának, illetve az egyházmegye vezetésének döntéséből születtek, s nem érintették az egyházmegye területi integritását. Az igazgatási rendszer olyan belső módosításai voltak ezek, amelyek megkönnyítették a plébánosok számára a lelkipásztori munka végzését, az egyházmegyei hatóság számára pedig annak ellenőrzését. Az 1777-es egyházmegyei rendezés és egyházigazgatási következményei újdonságot jelentettek a tekintetben, hogy a változások külső erők hatása alatt történtek, illetve együtt jártak az egyházmegye területének megváltozásával. Jelen dolgozatban csupán felsorolásszerűen mutatom be a változtatásokat, azokat az egyházmegye újkori története első fejezete lezárásának tartom. Mint az egyes főesperességek bemutatásánál már volt szó róla, a budai, fehérvári és ráckevei kerületekből, valamint a palotai kerület Fejér megyei plébániáiból jött létre a székesfehérvári püspökség, míg a zalaegerszegi kerület nagyobb részét az újonnan kialakított szombathelyi egyházmegye kapta meg.

124 Ezzel egy időben került az egyházmegyejoghatósága alá a győri püspökség pápai főesperessége, illetve a zágrábi püspökség Somogy megyei plébániái, valamint néhány Zala megyei település. A terület megváltozása szükségessé tette a kerületi beosztás átalakítását is.

125 A főesperességek száma a budai, más néven fehérvári főesperesség elvétele után három maradt. Az egyház-