A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24. (Veszprém, 2006)

Horváth Eszter: A langobard ékkő- és üvegberakás technológiai sajátosságainak vizsgálata a várpalotai és jutasi fibulákon

nyomai, ahogy a fenti példák is mutatták, jól felismerhetők. Ezt az elképzelést igazolja az is, hogy a szűkrekeszes díszítés egy-egy egyedi motívuma földrajzilag nagy területen van jelen Európa V-VI. századi leletanyagában.

42 Ezek a műhelyek a VI. században feltehetően a Mediterráneum antik hagyományú csiszolóközpontjaiban működtek.

43 A sík felületű gránátlapok jellegzetes gyémánytfényüket a polírozástól kapták. A kövek fényének fokozására ókori források szerint az ún. naxiumot - Naxos szigetéről származó, nem drágakő minőségű korundot - használták porrá törve „smirgliként".

44 A természettudományos vizsgálatok megerősítették az írásos forrásokat. Egy svédországi rekeszes tárgy vizsgálatánál azonosítottak néhány megtapadt smirgli szemcsét, a diffrakciós vizsgálat alapján korundnak határozták meg őket.

45 A kövek felületén nagyítás mellett sokszor láthatók a polírozás nyomai, sajnos a várpalotai anyagon ez nem figyelhető meg hitelesen, az utólagosan felkerült bevonat miatt. Fontos megjegyezni, hogy a berakásoknak csak a felületét polírozták, oldalfazettáikon az efféle utólagos fényesítésnek nincs nyoma. A karcolás-töréssel kialakított gránátlapok csorba pereme olykor fényesen csillog, de ez csak a törésfelület természetes tulajdonsága. A csiszolókerékkel darabolt lapoknál azonban az oldalfazetták mattok.

46 Ez újabb támpontként szolgál a két technika elkülönítésében. A gránát- és üveglapok befoglalása A vizsgált fibulákon a foglalásnak két alapvető módja figyelhető meg: az egyik művelet anyagrátéttel, a másik anyagelvonással járt. Előbbinél a tárgy alapjául szolgáló fémre, utóbbinál magába az alapba rögzítették az előkészített kő- vagy üveglapokat. A különbség eltérő technikák alkalmazására vezethető vissza. Az anyagrátéttel járó foglalásnál, a berakásokat előre elkészített, többnyire aranypántokból kialakított rekeszekbe illesztették. A vékony rekeszfalak egymáshoz és az alaplemezhez forrasztva hozták létre a foglalatok sorát. Az így összeállított szerkezet, a rekeszmű lett a díszítés központi eleme, az alaplemeznek csupán a tartásban és a felerősítésben volt szerepe (5. ábra 5.).

47 A rekeszműves- vagy más néven cloisonné-technikát eredetileg az emailos munkáknál alkalmazták. A forrasztással megalkotott rekeszekbe zománcot égettek, ezt a berakási technikát először a kelta bronzművességben, majd a hellén és a bizánci műhelyekben is magas színvonalon művelték, a rekeszzománc elnevezés innen ered.

48 Az ékkő-kereskedelem fellendülésével a technika új virágkorát élte a Meroving-korban. A szűkrekeszes díszítőstílus késő-antik, mediterrán hatásra jelent meg a nyugati germánoknál, zománc helyett vöröses színű, átlátszó gránát- és üveglapokat illesztettek a rekeszekbe, sokszor a tárgy egész felületét beborítva. A vizsgált temetők anyagában egyedül a várpalotai 5. sír korongfibulapárján látható ez a szerkezet. Az aranyozott ezüstfibulák oldalfalát képező pántot körbehajlítva forrasztották az alaplemezre. Felületüket sugárszerűen tagolt rekeszkoszorúk keretezik, a 15 illetve 16 rekeszben vékony berakások ülnek. Ezeket azonban nem közvetlenül helyezték az alaplemezre, a rekesztér nagy részét a kitöltő massza foglalta el, amit a kőlaptól egy vékony fémalátéttel választottak el (3. ábra 1., 5. ábra 7.). A massza és a fólialemez szerepéről a későbbiekben részletesen szó lesz. Az anyagelvonással járó foglalás ezzel szemben az öntött tárgyakra jellemző, ahol a berakások helyét már a tárgy öntése során kialakították. A foglalatot utólagos véséssel vagy fúrással mélyítették ki a kívánt mértékben (5. ábra 6.).

49 Az öntött tárgyakon a berakás általában csak egy eleme a díszítésnek, és más felületmegmunkáló technikákkal egészül ki, mint például az ékvésés, poncolás, nielló berakás. A pannóniai langobard fibuláknál, és ezen belül a Veszprém megyei anyagnál is a foglalások utóbbi változata dominál. A rekeszmű elsősorban a korongfibulákat jellemzi, ezek az „S" alakú és a kengyeles fibulákhoz képest kisebb számban fordulnak elő. Többségükben frank készítésűek voltak és kereskedelmi összeköttetések révén jutottak el Pannoniába.

50 Az öntéssel készült fibuláknál a foglalatot a formától függően kétféle módon alakították ki. Szögletes kövek befoglalásához a tárgy felületébe mélyedést vájtak, és az így létrejött, negatív formába illesztették be a követ, üvegbetétet. Erre láthatunk példát a várpalotai 5. sír kengyelfibuláin. A tömör nemesfémbe valójában beágyazták a követ, az öntést követően, utánvéséssel alakították ki a foglalatot. Ugyanezt az eljárást alkalmazhatták az „S" fibulák középső négyszögletes foglalatainak készítésénél (5. ábra 8.). Ennek a technikának egy további változata figyelhető meg a jutási kengyelfibulapáron. A rugólemez felületét egy többrészes rekeszsort magába foglaló vájat tagolja. A foglalatvájatot az előbbihez hasonlóan, az öntés utáni véséssel alakították ki, a berakásokat pedig a szűkrekeszes díszítésnek megfelelően rekeszfalakkal választották el egymástól (5. ábra 9.). Más eljárással mélyítették ki a foglalatokat a várpalotai „S" fibulák valamint a jutási kengyelfibulapár jellegzetes kerek és ívelt oldalú berakásaihoz. A kerek formák kidolgozásához célszerű volt a fúró használa53