A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

köteteiben a vizsolyi szöveg csekély, nem lényegi változtatással jelent meg újra. A versrész kommentárjaként Károli ezt ffizte még a szöveghez: „Fenyegeti az Isten az bálvánnak áldozókat, az nézőkhöz és varaslókhoz járókat' szüleikhöz engedetleneket, az paráznákat' és az ki a természetnek és vérnek ellene, vagy barmokkal vagy férfiakkal, vagy közel való rokonokkal és sógorokkal közösülnek, és inti őket az ő parancsolatinak meg tartására." A megferteztetett (Károli) vagy a megfertőzött (Káldi) terminus a bibliafordításokban minden esetben a possessio Vulgata-beli terminusával egyenértékű. Hozzá kell tenni azonban még, hogy possessio (így a megfertez vagy megfertőz) fogalom Biblia-beli jelentése jóval tágabb értelmű, mint a megszállottságnak az ördögűző rendtartásokban meghatározott jelentése. A református Szenei Molnár Albert (1604) szótára szerint az incubusok „Gonosz lelkek, vagy ördögök, kik asszony emberi formában férfiakkal közösülnek és bujálkodnak."

62 Kecskeméti Alexis János (1615) vélhetően Johann Weyertől vette át azt az exemplumot, amelyben egy megszállt lányból légy alakjában távozó ördögökről, vagyis incubusokról ír.

63 Szintén Weyer lehetett a forrása annak a Pázmány Péter ellen írt lutheránus gúnyiratnak, amelyben Zvonarics Imre és Nagy Benedek (1615) a parázna faunokról, mint incubus lidércekről értekezik.

64 Egy évszázaddal később, 1708-ban Pápai Páriz Ferenc viszont az incubust letudja ennyivel: „éjeli meg-nyomás". Az orvos tehát felülkerekedik a teológuson, hiszen ezt a „nyomást" Pápai Páriz csak az ephialtesnek nevezett betegséggel azonosítja: ,,A' betegség, mellyet Lidértznek és boszorkány nyomásnak hínak." Ezt a tisztán betegségnévvé degradálódó terminust viszi tovább Józsa István, Szabolcs vármegye orvosdoktor és táblabíró 1778-ban megjelent disszertációjában.

66 A „boszorkányok nyomásnak" mondott, hangsúlyozottan betegségnek értelmezett jelenség egyéb tünete Pápai Páriz szerint még a „Linkadás", mely „Olly álomi betegség, midőn úgy tetszik, mintha ember nagy terehvel nyomattatnékmeg."

66 A succuba jelentése viszont csak ennyi Pápai Páriznál: „férjfi-alá heveredő kurva." Észrevehető tehát, hogy Szenei Molnár és Pápai Páriz szótárbeli meghatározásai között jelentős különbséget mutatkoznak mind az incubus igen elterjedt, és mind a succuba ritkábban előforduló irodalmi és demonológiai példákban fellelhető jelentéseitől. Az incubus a legtöbb irodalmi interpretáció szerint férfi alakú, a succuba viszont általában nő. Talán az a hiedelem, hogy a férfiakat az általános teológiai vélekedés szerint nehezebb a démonok által befolyásolni vagy beléjük hatolni, eredményezte azt, hogy a succubát ritkábban említik. A szótárkészítők tehát az incubust egyrészről hangsúlyozottan női, ember alakú lényként (lásd Szenei Molnár) vagy valóban emberként {succuba = kurva jelentéssel); másrészt egyszerűen betegségnévként definiálják (Páriz Pápai). Szenei egyébként az incubust - az általános középkori vélekedéstől eltérően - nőként határozta meg. Ezzel szinte prejudikálta, hogy minden ehhez köthető jelenség eleve a nők princípiumának tekintendő. Melius Péter magyar nyelvű, demonológiai , jellegű"

67 írásában - „Az hitről és az kereszténységről való vetekedés" (1562) - annak a gondolatnak a gyakorlati oldaláról olvashatunk, amelynek értelmében a boszorkányok nem lelkibeteg személyek, és képesek rontani, így tevékenységük halálbüntetést érdemel: „Látjuk, hogy vannak, kik ördögnek adták magokat, kiket az ördög felveszen; sokakat látjuk ezfélékben, hogy megégetnek."'* Másutt, így az ún. Debreceni Hitvallás függelékeként (1561) írott értekezésében Melius arról írt, hogy „az ördögök... a szerves valóságos testeket, s a lélekkel egyesült testeket magokra nem vehetik [...] a nemekkel közösködni nem képesek"

64 A Nyugat-Európában nagy teológiai vihart kavaró Johann Weyer nézeteivel egyet nem értők közül Thomas Erastus - aki 1572-ben adta ki „Disputatio de Lamiis seu Strigibus" című munkáját azon a véleményen volt, hogy a boszorkányok - mivel nem pusztán lelkibeteg személyek - valóban megtagadják Istent, hogy az Ördögöt imádják, az Ördöggel valóságosan is paráználkodnak, és képesek kárt okozni embertársaiknak, amiért Erastus szerint feltétlenül halálbüntetést érdemelnek.

70 Ehhez az állásponthoz kapcsolódott Félegyházi Tamás az 1579-ben kiadott „A keresztyén igaz hitnek részeiről való tanítás" című értekezésében. A bálványimádás bűnét tárgyaló passzusban erőteljesen ostorozta a „babonaságot" és „mindenféle varázslásokat" űzőket, és kárhoztatja a mózesi törvények alapján a mágusokhoz fordulókat: „Az varázslókhoz ne térjetek, és az jövendőktül ne kérdezkedjetek, és ő általok meg ne ferteztessetek." Félegyházi hangsúlyozza, hogy „Az mely lélek az varázslók után néz és ő vélek paráználkodik, az én orcámat vetem ő ellene, és az én népem közül kivágom."

71 - vagyis az ilyenek az ő megítélése szerint halálbüntetést érdemelnek. Kristóf Ildikó és Makkai László munkáiból tudjuk, hogy az 1620/40-es éveket - amikor a debreceni boszorkányüldözés először hágott a tetőpontjára, és a boszorkányégetések száma is megemelkedett - az ún. kálvinista ortodoxia szigorú irányvonala jellemezte. A korszak prédikátorai számos munkát adtak ki az 166