A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

erkölcsi élet rendszabályairól, így a paráznaság, a káromkodás, a lopás, az öngyilkosság témájában prédikációk egész sorozata hangzott el Debrecen városának széles nyilvánossága előtt.

72 A kálvinista ortodoxia vélekedését közvetítette Kabai Bodor Gellért 1678. és 1682-ben kiadott prédikációiban, aki szerint „a varázslók és bűjjös bajosok", a „nézők", „az ördögiül tanult imádságokkal súgó búgó férfiak és asszonyi állatok az ördög társai és eszközei"

73 és a puritán Diószegi Kis István 1681-ben is, aki szerint a „varázslás halálos bűn." Halálos, mert „isten mondja, a varázslót ne hagyd élni, [...] mert halálra fertezteti az ébert, [...] mert a varázsló lelki parázna, [...] mert ördöggel közösül az, [...] mert Isten országábul kirekesztő." A varázsló büntetendő tehát „kővel való agyon veréssel, tűz égetéssel, mint lelki parázna és ördöggel cimborás."

74 A Mózes harmadik könyve, 20,6. vers varázsló-néző^ övendőmondóhoz járó lélek terminusa tehát a protestáns fordításokban - illetve a protestáns területek boszorkányság vádját tartalmazó büntetőpereiben - az ember terminusra „cserélődik" fel. Érdemes összevetni ennek a versnek a más nyelven való fordításbeli előfordulását is. Az angol protestáns fordításokban a latin anima a soul= lélek vagy familiar spirit= segítőszellem megfelelője lesz, hasonlóképp, mint a lutheri fordításban a seele= lélek kifejezés. Ebből a szempontból meglepő és igen egyedülállónak tűnik a magyar protestáns értelmezés, amelyből következik, hogy a bibliai szöveghelynek valószínűleg kettős értelmet tulajdonítottak, hisz a megszólított személyt kétféleképp nevezték meg: segítő szellemnek vagy embernek. Vagyis látványos és lényegi különbségnek tekinthetjük a katolikus és a református magyar fordítások eltéréseit, amelyek valószínűleg a héber és a latin szövegek közti különbségekből is adódnak. A szöveg kapcsolati értelmét, megoldását valószínűleg a demonológiai irodalom szolgáltatja, amely mindkét „megszólított" oldallal, vagyis a varázslókhoz járó parázna lelkekkel és a lelki paráznáknak számító varázslókkal egyaránt foglalkozott. Az előbbi inkább a katolikus nézőpontnak, míg az utóbbi a protestáns szemléletnek feleltethető meg. A protestáns, főleg az evangélikus irodalomban oly gyakori „ördögi kísértés", és a hozzá kapcsolódó „ördögi megszállottság" tehát nem lesz azonos a boszorkányok általi megszállottsággal, vagy a boszorkány rontásának következményeként bekövetkező ördögi megszállottsággal. Erik Midelfort, Stuart Clark, Moshe Sluhovsky és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a XV-XVII. századra a démoni megszállottság tüneteinek Járvány szerű" elszaporodását észlelik a kortárs teológusok,

75 például az Európa-szerte ismert heidelbergi egyetemi tanár Johann Weyer (1515-1588), aki egyébként nem volt ismeretlen magyarországi értelmiségi körökben sem. Az ő nézeteit támogatók közül kiemelkedik Reginald Scot, aki 1584-ben adta ki a „Discoverie of Witchcraft" című kompilációját. Scot (főként Weyert citálva) hét okát sorolta fel annak, hogy a katolikusok szerint miért nem szabadulnak meg egyesek könnyen az ördögtől és miért nem lehet az ördögöt olyan hamar kiűzni a boszorkány által megrontó ttakból, mint a megszállottakból. A katolikusok Scot szerint potenciális megszállottnak tartják azokat, akikből a pap a keresztelő előtt nem űzte ki az ördögöt, vagy akin a bába rosszul végezte a keresztelést, mivel a szentséget hiányosan adta fel. „Mondják, hogy valamiképp nehezebb kiűzni az ördögöt azokból, akiket boszorkánysággal rontottak meg, mint a megszállottakból, mivel a megrontottakban az ördög kétszeresen benne van, míg a megszállottakban csak egyedül. Százszámra vannak nekik [ti. a katolikusoknak] efféle csekélyke, bolond és hiábavaló megjegyzéseik minderről."

76 Az ördögi lélekhez való járás és az ördögi lélek általi megkísértés különbsége kapcsán tehát felmerül a szándékosság mértékének kérdése. Vagyis, hogy az embert szemtől szembe kísértő ördög - mint ember vagy mint lélek - tárgyaló félként, szerződő partnerként van jelen, vagy a megszállott lényegében nem más, mint áldozat, akihez a kísértő csupán kísértés céljából járul. Erre a következtetésre jutunk egyébként akkor is, ha a kálvinista magyar prédikátorok által közölt demonológiai jellegű írásokat vizsgáljuk. Egy példánál maradva tehát, ha az 1757-ben, Latzkován elhangzó vádbeszédet, mint protestáns környezetben keletkező perszöveget elemezzük, nem véletlenül találjuk, hogy az ügyész „Istennek kiadott törvényére" hivatkozik, amelynek fontosságát azzal hangsúlyozza, hogy „az haza törvénye is abból vétetett", amely törvények jobbára a mágikus, boszorkányos témákban amúgy is „hallgatnak". A büntetőperbeli helyzetben a vád képviselői először kísérletet tesznek a bűnös ártatlanságának helyreállítására - „megusztottassék vízben", és ha ennek ellenére bűnösnek találtatik - „borsó szalmából csinált kalibában megégettessék, meghaljon". Mindezt az a kollektív cél vezérli, hogy a bűnös hajlamú, lelkileg „fertőzötteket", mint szaporodásra és burjánzásra hajlamos parázna gócot sebész módjára kivágják, „kitisztítsák".

77 Ám mindezt csak akkor tették meg, ha Isten a megúsztatás procedúrájával (vízpróba) kimutatta akaratát, ami megint csak a protestáns kétkedés eredményeként került be újfent a bírói bizonyítás kelléktárába. Talán nem véletlen ugyanis, hogy a peres eljáráshoz kap167