A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Schleicher Vera: Balatoni emlékeink. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményének balatoni műtárgyai

Az állattaráshoz és földműveléshez köthető tárgyak száma - mint említettük - igen csekély. Ez magyarázható a gyűjtések esetlegességével, az erre irányuló kutatások hiányával. Ugyanakkor mégis szemléletesen kifejezi, hogy a paraszti gazdálkodás e két területe, de különösen a földművelés - a természeti adottságoknak köszönhetően - sohasem volt a térség húzó ágazata. A múzeumba került földművelő eszközök egy része egyébként jellemző módon a használatból már kikerült eszközként, a „szabadtéri múzeumoknak"

55 beillő pincékből és présházakból került a múzeumba. Ugyanez mondható el a bútoroknak arról a részéről is, amelyeket nem a tihanyi és paloznaki tájházakhoz gyűjtöttek, így pl. az 1777-es intarziás keményfa asztalról vagy az alsóörsi mennyezetes ágyról. A présházakba száműzött archaikusabb tárgyaknak valamint a tájházak XIX. századi állapotokat bemutatni kívánó bútorzatának köszönhetően a gyűjtemény bútor- és háztartási tárgyai főként ezt a korszakot reprezentálják, miközben mélyen „hallgatnak" a parasztpolgári életforma - részben nyaralók közvetítésével terjesztett - tárgyi kultúrájáról.

56 (Mindössze érdekességként említem, hogy az Oláh János-féle tudósítás óta a balatoni szőlőhegyek emblematikus képének tartott, zsombékszéken üldögélő, vászonkorsóból iszogató gazda jelenetének díszletéből csupán korsóból rendelkezik néhánnyal a gyűjtemény, a zsombékszék hiányzik!) A háztartás tárgyai közül a hálókötőtűvel kötött szatyrot (mint a hálókötés sajátos továbbélésének bizonyítékát), valamint a halsütő rostélyokat emelném ki. Ez utóbbiak felhívják a figyelmet a halételeknek a táplálkozásban játszott szerepére, amelyre - Vajkai kétkedő megjegyzését leszámítva - a szakirodalom is rámutat.

57 A Balaton-melléki viselettel kapcsolatban visszavisszatérő toposzként jelenik meg a szakirodalomban a nemesek és parasztok eltérő öltözete, valamint a női viseletnek (a fürdőélet hatására!) történő korai polgárosulása. Az „egykori" viseletet azonban már a jelenkutatást végző Jankó is csak rekonstruálni tudta, így az archaikus öltözeti darabok gyűjtése eleve nem lehetett nagy sikerrel kecsegtető feladat a muzeológusok számára. A véletlenszerűen bekerült viseleti darabok egy része vászon alsónemű, férficsizma, illetve az 1930-as években varrt, polgári ízlést tükröző női ruha. A kisnemesség öltözetét két ruhadarab képviseli: egy XIX. század közepén készült kisnemesi főkötő Balatonkeneséről, valamint egy kisnemesi mente, amelyre igen sajátos funkcióban, mint kocsmai dekorációra lelt rá a gyűjtő a szintén nemesi „fészeknek" számító Alsóörs egy vendéglátó-ipari egységében. (10-11. ábra) „ Örvendetes meglepetés, hogy a XX. század végén ...ebben a nyaralók által korán felfedezett és polgárosult faluban többnyire megbízható és gazdag adatok voltak feltárhatók... a hagyományos népélet jellemzőiből" - írja Lackovits Emőke csopaki és kövesdi néprajzi kutatásait összegezve. Hasonló tapasztalatokról számol be Füreddel kapcsolatban is, ahol Alsófüred lakói sok hagyományos népi műveltség körébe tartozó elemet megőriztek, amelyben nagy szerepet játszott, hogy „a fürdőtelep lakói élesen elkülönültek a falu társadalmától"'.

58 A helyi társadalmak viszonylagos zártságát, a tárgyi világ modernizácótól való érintetlenségét tükrözi a vizsgált múzeumi tárgyak összetétele és kora is: a XVIII-XIX. századi tárgyak viszonylag magas aránya (a gyűjtők által datált tárgyak közel fele). A Balaton partján élő őslakosság e számunkra, néprajzos-muzeológusok számára oly kedves arca: a gardát leső, szőlőt művelő, manduláját és borát mezőföldi kukoricára és somogyi búzára cserélő nép kultúrájának emléke tehát - a gyűjtemény jelzett hiányosságai ellenére - múzeumi tárgyak formájában is hitelesen dokumentálva van. Mit árulnak el vajon tárgyaink a Balaton másik arcáról, az itt kikapcsolódást kereső és sajátos balatoni életformát megteremtő nyaralókról, és a nyaralókon „ megélhetésüket felépítő " helybéliekről? Mint arra az államosítás, s más szerencsésebb alkalmakkor múzeumba került magángyűjtemények ismertetésekor rámutattunk, a balatoni nyaralók egykori tárgyi világának feltárásához, értelmezéséhez s mindenekelőtt a további kutatások ösztönzéséhez talán alapul szolgálhat gyűjteményünk. Vajmi kevéssé árulkodóak azonban tárgyaink annak az idegenforgalom számlájára írható kapcsolatrendszernek, kulturális kölcsönhatásnak a mibenlétéről és minőségéről, amelyek a helyiek és az idegenek között jöttek létre. Ezek számbavétele, elemzése nem feladata e tanulmánynak, itt hadd utaljak mindössze arra, hogy a korábban említett kisnemesi főkötőt annak a kenései Sipos-családnak egy tagja viselte utoljára, amelynek tisztaszobáját az 1900-as évek elejétől minden évben júniustól szeptemberig fővárosi nyaralók bérelték ki. Részben a klasszikus néprajzi vizsgálatok is érintik, az említett helytörténeti munkák pedig világosan rámutatnak, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben kezdődő, majd az északi parti vasút átadásával (1909) virágzásnak induló fürdőélet nem hagyta érintetlenül a hagyományos paraszti kultúra elemeit. A nyaralótulajdonosokkal kialakuló üzleti viszony (tej-, gyümölcshordás, kertgondozás), de főként a paraszti lakóházak „első szobáját" kibérlő középpolgári családokkal való (nem ritkán évtizedekig tartó) kapcsolatok az élet szá226