A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

mekek megöléséről és a rossz bábák (boszorkányok) praktikáiról szóló történetek között állandó vádként merült fel a kereszteletlen gyermekek megölése. Egy másik példában Antonio Martinez Del Rio (humanista nevén Delrius, 1551-1608) - először 1599-ben publikált, majd utóbb 1747-ig húsz kiadást megélt munkájából, a hatkötetes Disquisitionum magicarumból idézett Marosvásárhelyi, talán az 1616-os velencei vagy 1617-es mainzi kiadást használva. A Malleus maleficamm népszerűségével vetekedő ezerlapos példatár valószínűleg nagyon erősen hatott rá, hisz munkájában többször is idézte, gyakran szóról szóra. A spanyol származású belgiumi jezsuita szerzetes első ismertté vált munkái Louvainban jelentek meg. Híressé azonban a Disquisitionum magicarum tette.

33 Marosvásárhelyi, egy vele kortárs történetet így idéz del Riótól kölcsönözve: „1594 esztendőbe egy aszonyállat [...] meg fogatatot, és minden kinzás nélkül ily vallást töt: [...] Hogy még mikor ifjacska volna, és egy emberiül meg töretett volna, Szent János estin éjei azon emberiül egy mezőre vitetet, és ott meg alván egy bük fa vesszővel körülem nagy kerék helyet ki jegyze, az után egy könyvecskéből valami titkos igét kezdé mondani, azonba nagy hertelen, egy nagy fekete Bak kecske jelenék megh két aszonyállattal együt, az után egy ember jőve elő Pap köntösbe. Az kecske bak kérdé az én gazdámtól, micsoda leány volna az? Mond ezt én teneked hoztam, hogy a tieid közé számláljad. [...] Akkor kivána a kecske bak hogy haja közül adna neki koszorút, az hajat el meczvén az asszonynak, a kecske baknak adgya, ez jegy által magának jegyzé a kecske bak az aszonyállatot, kit fel vivén az bokorba megnyom. Kinek undok és hideg magvát, felette iszonyúnak mondgya vala lenni, hasonlónak az jéghez."

34 E példa is bizonyság arra, de még inkább Sprenger, Krämer, del Rio vagy Vásárhelyi munkái, hogy a szentek legendáiban korábban felbukkanó motívumok mint a legendát hitelesítő elemek -, miképp lesznek szerves részei a kortárs képzeletnek is, így hitelesítve a fenti szerzők tevékenységét, vagy szerényebb mértékben csak történetüket. Ám, hogy a tevékenységnek is hitele legyen, Del Rio és nyomában Marosvásárhelyi is a boszorkánymulatságok leírása után a bűnüldözők tapasztalatait is összefoglalják. E tapasztalatok érvényességét pedig a boszorkányüldözés leghitelesebb szcénájából merítik, a tortúra alkalmazásának történeteiből. Az ördöggel közösült személyekről ugyanis, a katolikus nézőpont szerint feltételezték, hogy a fájdalmat az ördög ereje által nem érzik. A kínok iránti érzéketlenség miatt tehát könyörtelenül lehetett, és kellett a tortúra során a testet ostromolni. Ezt alátámasztandó Vásárhelyi a NyugatEurópában nagyhírű Peter Binsfeldet idézi, talán Binsfeldnek az először 1589-ben megjelent Traktat von Bekanntnuss der Zauberer und Hexen (München: Adamberg 1591) című munkáját. Ez alapján kifejti, hogy az „Eféle ördögekkel közösült emberek kínzások ha gyakorta oly kemények, hogy semmi módon akár mint gyötredtessének-is nem vallanak. Okát irják, hogy kereszteletlen gyermekeknek szivéből, és egyéb tagjaiból kenetet csinálnak magoknak, avagy porra tevén, magokat azzal hintik, és sok egyéb ördögi babonaságok által. [...] Néha avagy nem érzik kínokat úgy mint mikor az ördög körüle forgódván az csigáknak köteleit meg nyújttja, [...] bizonyos természet szerint való orvosságokat adván néki, mint ha csak álmába látatnak szenvedni, avagy égetések ellen való orvosságokat adni, hogy csepegeteséket ne érezek."

35 A történet végkicsengése, hogy a boszorkányokkal szemben a tortúra alkalmazása nem hogy nem szükségszerű, de egyenesen kötelező, mivel a velük szemben alkalmazott egyéb kezelési eljárások immár a boszorkányok ördögi praktikái miatt meddő tevékenységekké váltak. Az egyéb kezelési eljárások alatt a szentek legendáiban is említett imamondást vagy gyónást értem, amelyek az „egyszerűbb" démoni megszállottsági esetekben még működnek, ám a boszorkánysággal és az ördögi közösülés után a Sátánnal szövetséget kötő boszorkányokkal szemben már nem. Mindebből kiderül, hogy a szerző elfogadta azt a katolikus tanítást, miszerint a démonok képesek az emberekkel (főként) asszonyokkal szexuális kapcsolatot teremteni, ember, bakkecske vagy lidérc alakban megjelenve az „ártatlanokat" kísérteni, a „bűnösökkel" pedig képesek szövetségre lépni. Az is szembetűnő, hogy bár említett néhány férfival közösülő démont, mégis a legtöbb példát a nőkkel kopuláló ördögre hozta. Az ördögök e példák szerint valójában, vagyis fizikálisan is képesek érintkezni - nem csak szemfényvesztőleg - az emberrel, ráadásul a katolikus álláspontnak megfelelően mindezt szándékosan, „szántszándékkal", ma úgy mondanánk tudatosan cselekedhetik meg. A Marosvásárhelyi által idézett példák azonban két dolog miatt külön figyelmet is érdemelnek. Egyrészt, mivel rávilágítanak az elképzelés magyarországi katolikus fogadtatására, másrészt, mivel utolsó, saját emlékként megtapasztalt és leírt történeteivel e fogadtatás gyakorlati oldalát is bemutatják. Marosvásárhelyi ugyanis a Malleus maleficamm példái mellett, az ezekkel párhuzamos boszorkányüldözői, de immár a magyarországi gyakorlat eseteiről is beszámolt. Három saját, magyarországi (pozsonyi, hány vári) történetet külön említett monumentális munkájában, 161