A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22. (Veszprém, 2002)
Egervári Márta: Egy szecessziós női napernyő restaurálása
EGERVÁRI MÁRTA EGY SZECESSZIÓS NŐI NAPERNYŐ RESTAURÁLÁSA i r Történeti áttekintés Ernyőket elsőként a fold legnapsütésesebb területein alkalmaztak. A nap ellen védelmet adó, hordozható ernyő kedvelt volt. A napernyő sokkal régebbi keletű, mint az esernyő. Védő funkciója mellett az ókorban a méltóság jele és a hatalom szimbóluma volt. Száma a rang és az előkelőség fokát jelképezte. Nyeles napellenzőket nagy számban használtak az Asszír, a Perzsa, az egyiptomi birodalomban, de Kínában, Japánban és Bizáncban is'. A perzsa ábrázolásokon díszes ernyőket láthatunk, amelyeket rabszolganők tartanak királyuk feje fölé. Maga a satrapa szó a sátra gyökből ered és az ernyő urát jelenti 2 . Az i.e. 3000-ből származó egyiptomi ábrázolásokon felismerhetőek ernyőszerű tárgyak, ú.n. legyezőernyők. Ezeknek lapos, félkör alakú vázát boríthatták pálmalevelekkel, tollakkal, textillel vagy bőrrel. Szárukra amely nem feltétlenül középen csatlakozott hozzá - küllőket és csuklókat szereltek. A küllők anyaga a legyezőkhöz hasonlóan lehetett halcsont, nád, fa, szaru, teknőc, gyöngyház, vagy elefántcsont. A napernyő a görög és római kultúrába keletről terjedt el. Itt már nem csak az előkelők használták, hanem bárki hozzájuthatott. A görögök ünnepi meneteik alkalmával papjaik fölé hófehér ernyőket emeltek 3 . A rómaiak már ismerték az eső ellen védő ernyőt, az esernyőt is. Plinius szerint a napernyő római változata egy bambuszból készült keretből állt, amelyet pálmalevelekkel fedtek be. Olykor a keret és a nyél drágakövekkel díszített elefántcsontból készült, és arannyal hímzett selyemmel borították 4 . Az első európai ernyők formájukat tekintve igencsak hasonlítottak a későbbi korok ernyőihez. Hosszú nyélre voltak erősítve, néha mozgatható szerkezettel. Ez lehetővé tette, hogy az árnyék a kellő helyre legyen irányítható 5 . Az ernyő a keresztény művészetben is megtalálható. XII-XIII. századi freskókon is láthatók ernyőábrázolások. Ezek a szertartási ernyők harang alakúak voltak. Csíkos huzatukat, az alján körben bojtsorral díszítették. Hosszú szünet után a napernyő a XV században jelent meg újra Itáliában, Spanyolországban, majd később Franciaországban, egyházi és állami szertartásokon. Az olasz lovagok divatba hozták bőr ernyőiket, amelyeket lóháton is magukkal vittek. Velencében a dózsék fölé ünnepek alkalmával mindig egy díszes ernyőt tartottak. fi A XVI. században már az egyszerűbb néprétegek is használtak ernyőt, sőt készítettek többszemélyes, öszszecsukható ernyőket is. Ezeknek súlya és terjedelme akkora volt, hogy szolgák vitték gazdáik háta mögött 7 . A XVII. században a fanyelű, bőrrel bevont, családi ernyők nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ernyők alakja változatos; lehetett félkör, csúcsos, szögletes vagy háromszög formájú. Thomas Coryate angol utazó ezt írta 161 l-ben: az Itáliaiak egy „umbrella" (árnyékoló) nevezetű, kis baldachin-szerű dolgot hordanak magukkal a nap perzselő sugarai ellen, ami bőrrel van borítva 8 . A XVII. század elején a franciák „parasof'-nak nevezték el a napernyőt. Divatja Medici Mária (15731642) nyomán terjedt el Párizsban. A XVII. századbeli francia ernyő majd 4 fontot nyomott. A Hotel de Sullyben sokáig őriztek egy ernyőt, amelyet IV Henriknek tulajdonítanak. Ez is nagy méretű, kék selyem ernyő volt, arannyal hímzett liliomokkal 9 . Számos ernyőről tesznek említést a XIV Lajos ruhatárából származó leltárkönyvek. 1673-ban 14 ernyője volt az udvarnak. 11 darab színes taftból, 3 pedig viaszolt lenvászonból készült, amelyeket selyemmel béleltek és arany szállal hímeztek ki 10 . A napernyő használata ebben az időben még nem volt általános. Ennek bizonyítéka az 1769-ben Párizsban alakult napernyőkölcsönző társaság 11 . A francia napernyőknek eleinte szaruból készült a nyele, vászonból a teteje. Az ernyők szerkezetét mindinkább igyekeztek tökéletesíteni. 1750-től kezdve Franciaországban, majd Németországban kezdtek összecsukható ernyőket készíteni. Jean Marius 1700 körül fejlesztette ki a kisméretű ernyőt, amelyet táskában is vihettek. Ezeket az ernyőket „parapluie dans l'etui", azaz zsebernyőnek neveztek. Akkoriban azonban ez nem jelentett áttörést, mert a hölgyek a botszerű, sétapálcának is használható ernyőket kedvelték, ezzel könnyítve a kényelmetlen cipellőjükben való járást 12 . 207
