A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)
Petánovics Katalin: „Átul léptük Zala megye határát...” (Zala megyei summások kultúraközvetítő szerepe)
novai lakos: „Tuggya, ezeket inkább az asszonyok beszéték egymás között. A férfiakat nem érdekóte, kinevették a babonássakat, meg leszóták. Azér nem is mondták. De a betyárokru, azokru szoktak beszéni. A Savanyúm, meg a Sobriru, meg a többiekrü, hogy mere jártak és hogyan kitótak az urakká. Azt mindenki hagatta. Azt szerették." Valóban így van. A 60 summás közül mindegyik ismerte legalább egy-két híres betyár nevét, de egész történetet vagy töredéket csak 18-an tudtak felidézni. Közülük viszont mindössze hatan emlékeztek arra, hogy a munkán tanulták. A többi vagy nem tudta helyhez kötni, vagy a faluját jelölte meg forrásként. Balladát a férfiak egyáltalán nem ismertek, a nők közül nyolcan énekeltek olyan betyár-, gyilkosság-, szerencsétlenség- és kórházballadát, amelyet a munkán tanultak. Közülük ketten még emlékeztek a Sági bíró lánya -, egy a Báró lánya - és egy a Jágerlány balladára, de ez utóbbiakat a falujukban tanulták. A Válluson előkerült 19 ballada és egy balladás ének a kivételes képességű Benke Jenőnétól való. Közülük két változatot ismert a húga. A falubéli asszonyok egyikének-másikának ismerősen csengett némelyik ballada szövege, de felidézni már nem tudták. A balladák közül Benkéné négyet és a balladás éneket egészen biztosan munkán tanulta, a húga által énekelt két variáns valószínűleg szintén munkáról került a faluba. Az elmondottakból a következtetés és a tanulság magától adódik: a summás falvak kultúrája korántsem gazdagodott oly mértékben a munkások által közvetített folklórkincs által, mint azt a felmérés elején gondoltam. Aprólékosabb kérdőívvel, nagyobb számú adatközlővel bizonyára árnyaltabb képet lehetne kapni, de a lényegen aligha változtatna. Példa erre Vállus, s a kiemelkedő egyéniségű, 10 évig summáskodó Benkéné, aki az eltöltött évekhez képest alig hozott, vagy alig őrzött meg valamit a munkán tanultakból. Következésképp nem is igen adhatott ebből a falujának. Úgy vélem, hogy a zalai summások e sovány kultúra-közvetítő szerepének több oka is van: 1. Az egyes munkásgazdáknak megvolt a megszokott toborzási körzetük, ahonnét munkásaikat szerzódRÖVIDÍTÉSEK BALASSA 1985. = BALASSA I.: Az aratómunkások Magyarországon 1848-1944. Budapest 1985. BÁLINT 1977. = BÁLINT S.: Ünnepi kalendárium I—II. Budapest 1977. BOROSS 1972. = BOROSS M.: Adatok a Zala megyei mezőgazdasági idénymunkások („sommások") életmódjának és kultúrájának alakulásához. (In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. 1972. Szerk.: Kerecsényi Edit) BORSAI 1968. = BORSAI L: Summásdalok. (In: A parasztdaltól a munkásdalig. Szerk.: Katona Imre-Maróthy János-Szatmári Antal) Budapest 1968. tették. 58 A szülőfalujukat is magába foglaló járás falvaiban nagyjából ugyanaz a 6-8 munkásgazda versengett egymással. Ez azt jelenti, hogy ha a munkavállalók summás éveik alatt minden évben más gazdához (ezzel együtt más megyébe, más majorba) szegődtek is, a 100-150 fős banda tagjai ugyanazon vidék lakói voltak, tehát kultúrájuk lényegében hasonló volt. Annyi újdonságot nem tanulhattak egymástól, amennyi észrevehetően befolyásolta volna falujuk hagyományait. 2. A kultúra-áramlást akadályozta az is, hogy az ugyanazon nagybirtok különböző majorjaiban dolgozó - de más megyéből származó - munkás csoportok nem érintkeztek egymással. Távol is estek egymástól, idejük sem volt rá, és az uradalom sem vette jó néven. Ha mégis átrándult egy-két fiatalember a „szomszédba", az csak kíváncsiskodó, érdeklődő látogatás volt. Pl. több adatközlő említette, hogy átgyalogoltak a matyókhoz ismerkedni, beszélgetni, mert felkeltette kíváncsiságukat a másságuk; de azok elzárkóztak tőlük, eleve útját állva az információcserének. Ezért legjobban a zalaiakhoz, földijeikhez igyekeztek, ha meghallották, hogy a közelben vannak. 3. Talán nem elhanyagolható a harmadik szempont sem. A 20. századi summásság két gerenációra oszlik: azokra, akik a múlt század végén és a századfordulón születtek, s azokra, akik a húszas években. Az előbbiek még falujuk hagyományos kultúráját vitték, tanulták és közvetítették, az utóbbiak már egy fölbomló paraszti világot képviseltek. Még őrizték szokásaik egy részét - nem véletlen, hogy ma is a legjobb adatközlők - de telente népszínműveket tanultak és adtak elő, ízlésük megváltozott. Minden újra (az értéktelenre is) fogékonyak voltak, ezt hozták haza, nem az idősebbektől hallott népdalokat, balladákat és meséket. A jelen dolgozat csak a summásélet utolsó 15 évét tudta átfogni - mert az adatközlők zömmel ezt a korosztályt képviselték - azért eredményei is ezt az átalakuló világot tükrözik. CSALOGH 1941. = CSALOGH J.: „Jézus" N. É. 33. 1941. 275276. DÉGH 1936-37. = DÉGH L.: Népmese és ponyva. Magyar Nyelvőr 4.1936-37.43,88. DÉGH 1942. = DÉGH L.: Pandúr Péter meséi I-II. UMNGY 3-4. Budapest 1942. GÖNCZI 1914. = GÖNCZI F.: Göcsej s kapcsolatosan Hetes vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár 1914. ILA-KOVACSICS1964. = ILA B.-KOVACSICS J.: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest 1964. ILLYÉS 1937. = ILLYÉS Gy.: Puszták népe. Budapest 1937. JÁRMAY 1930. = JÁRMAY E.: A regéci uradalom gazdálkodása a XVIII. században. (In: Tanulmányok a magyar mezőgazdaJEGYZETEK 449
