A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

a csecsemő fejéről leveszi a fókötőt vagy kendőt... a pólyát vagy takarót a szülésznő hajtsa vissza vagy fogja fel..."

37 Ez minden bizonnyal hozzájárult a bábának a keresztelőn való főszerepléséhez, amit gyülekezetenként némi eltéréssel ültettek át a gyakorlatba, s ezt később nagyon nehéz volt a lelkészeknek visszaszorítani, a bábát háttérbe állítani, s helyét az anyának átadatni. A bábának ebben a különös tiszteletében egyfajta félelem is lappangott. Valószínű, mindez arra az Európa szerte ismert hiedelemre vezethető vissza, amely szerint a bábák különleges tudománnyal felruházott személyek voltak, mert az ember életének egyik legtitokzatosabb mozzanatával, a születéssel álltak kapcsolatban.

37/a A 18. századig keresztelésnél az úrvacsorai edényeket (klenódiumok) használták, azaz a kelyhekkel kereszteltek. Külön keresztelőedényekről csak ezt követően gondoskodtak.

38 Ezek kancsók és vízfelfogó tálak voltak, amelyek kezdetben ónból készültek, a győri, pozsonyi, budai, soproni, kassai és eperjesi céhekben. Akadt közöttük olyan kannácska, amely török ötvösmunka volt pl. Győrött. A 19. századtól egyre általánosabb lett az ezüst keresztelői edények használata.

38/a A keresztelő kannákat, kancsókat, vízfelfogó tálakat kisméretű kendőkkel takarták le. Erre a célra Győrött a 20. századig egy selyem hímzésű, török nyelvű felirattal ellátott kendőcske, egy 16. század végi-17. század eleji török jegykendő szolgált.

38/b Vannak gyülekezetek, ahol keresztelő alkalmával külön úrasztali terítőt használtak még a 20. században is. Balatonszőlősön ezt a terítőt ma is őrzik. Klenódium- és terítőleltárak arról tanúskodnak, hogy keresztelői edényt letakaró kendő és keresztelői úrasztali terítő külön volt Köveskálon, Balatonfüreden és Szentantalfán is. A gyermek megkeresztelését követően, áldás után, a gyülekezet éneke alatt mentek ki a keresztanyák és a bába a templomból. Mielőtt hazaindultak, betértek a lelkészi irodába, ahol a lelkész anyakönyvezte a csecsemőt, a keresztanyák pedig átadták a keresztelésért járó stólát, ami vagy pénz volt, vagy naturalia, esetleg pénz és naturalia együtt. Összege mindig megszabott volt, a díjlevelekben meghatározták, nagysága a gyülekezet gazdagságától függött. 1713-ban Győrött 11,5 dénár, 1793-ban 1 Márjás, 1747-ben Szentgálon 50 dénár, a Balaton-felvidéki falvakban 25 dénár, Mezőföld és Tolna falvaiban 28 dénár, míg Somogyban csak 11 dénár volt. 1709-ben Diósförgepatonyban „egy tik + egy kenyér", 1712-13-ban Hódoson 15 dénár.

39 Az ellenreformáció idején, az árvaság esztendeiben nem volt meghatározott stóla, mivel a református lakosok is a római katolikus plébánosnak kellett azt megfizessék, függetlenül attól, ki és hol keresztelte meg gyermeküket (a 18. századi csendes ellenreformáció évei is ide értendők). Ezidóben, aki tehette, articuláris helyen kereszteltette gyermekét: pl: a győriek, szabadhegyiek Szemerén, a veszprémiek Nemesvámoson, Szentkirályszabadján, a pápaiak Adásztevelen. Sok esetben a kereszteltetők több km-t tettek meg gyalog, szenvedve az időjárás viszontagságaitól. Nem egy instancialevél tanúskodik nehézségeikről, amelyeket a vallásukhoz való elszánt ragaszkodásukért kellett elszenvedniök. A múlt században ismét változott a stóla összege. A század elején Vilonyán 15 krajcár, míg az Őrségben egy kenyér és egy kakas volt, amíg az egyházi felsőbbség által meg nem határoztatott.

40 Századunk első harmadában Szentkirályszabadján minden keresztanya külön fizetett. Itt 5 P volt a stólapénz. Sokszor a szülők is adtak, amit ugyancsak a keresztanyák adtak át a lelkésznek. Ugyancsak Szentkirályszabadján a keresztanyák a lelkészi irodában papírba csomagolt pénzt dugtak a kisbaba pólyapárnájába. A papírra ráírták, hogy kitől származik az összeg. Amikor az anya otthon kibontotta a kicsit, hullott a pénz a pólyapárnából. Hegyhátvidéken a baba orcatakaró kendőjének sarkába kötötték bele az ajándékként adott pénzt. Kocson a pólyára tették ilyenkor a pólyapénzt.

41 Szentgálon keresztelő végeztével, a záróének alatt a lelkész felesége is kiment, kimegy ma is, mivel az ő feladata beengedni a kereszteltetőket a lelkészi irodára, akik itt várták, várják meg a lelkészt, s adták át a stólát. A keresztanyák hazafelé menet általában felváltva vitték a gyermeket, akár fiú volt, akár lány. Akadt azonban olyan hely, ahol ilyenkor a második keresztanya joga volt a csecsemő hazavitele pl. Soponya, Mezőkomárom, vagy a legfiatalabbé pl. Somogy. Nagyrákoson a keresztelő résztvevőinek egy csoportja már hazafelé menet betért a kocsmába, mulatni egyet. Hegyhátvidéken a keresztanya(ák) és a bába, hazafelé bementek a kocsmába „egy kis gyomorerősítőre", amelynek költségét a keresztanya állta.

42 Göcsejben is beléptek keresztelő után a komaasszonyok a kocsmába egy kis mulatozásra.

43 A gyermekkel hazaérve, különböző mondókákkal köszöntek be. Általánosan a következőt mondták, helytől és felekezettől függetlenül: „Pogányt vittünk, keresztyént hoztunk." „Kis pogányt vittünk, keresztyént hoztunk." Balatonfüreden: „Isten nevében meghoztuk a kis N-t." Dudaron: „Meghoztuk a kisbabát, megven a neve." Göcsejben: „Meghoztuk az Isten bárányát." Somogyban: „Pogányt viszek, keresztyént hozok vissza." Vagy: „Mit hoztok?" „Körösztűt báránt!" Ezt háromszor megismételték, mire az otthoniak válasza: „Adja Isten, hogy bárány legyen!" Vagy: „Engedje Isten, hogy bárán legyen!" Az Ormánságban a napa háromszor kérdezte meg: „Mit hozta'?" Keresztanya: „Báránykát." A harmadik kérdés-felelet után a napa kívánsága: „Bárány legyen a neve!" s ekkor a bába bevitte a gyermeket. Analógiás cselekedeteket hazamenetel után is végeztek: pl. Szentgálon a fiút kivitték az istállóba, hogy majd állatszerető legyen. Padragon az asztalra 407