A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Mészáros Gyula: „Tükörből” idéztünk ördögöt. (Kisdörgicse hiedelemvilága)
az égből. 4 Formája mint a „hordóakona" (fadugó). A színe is hamuszürke, mintha megégett volna. Ez a „mennykő" 7, más verzió szerint 9 évig fúródik lefelé a földbe s ugyanennyi idő múlva tér vissza a felszínre. 5 Ilyenkor lehet megtalálni. Találtunk is, nemegyszer. Csak mint gimnazista tudtam meg később, hogy a mi félelmetes mennykövünk bizony nem más, mint az újkőkori ember csiszolt kőfejszéjének furatmagja: gyártási hulladék! Amely aztán, mint becses varázsszer, bekerült az istálló vakablakába. Különösen fontos szerepe volt akkor, amikor „megrontották" valakinek a tehenét, véres tejet adott. Ezzel „dörgölték", gyógyították a tehén tőgyét. 6 Némelyek szerint a mennykő balta-, vagy fejszeformájú is lehet: „Asz mongyák, hogy jó a tehén tőgyit megdörgyőnyi menküvel, ha véressét ad, attú méggyógyull. A menkü 7 évig van a fődbe, akkor főgyün a fődre. Asz mongyák, hogy balaska formájú is van." (Szilvási Imre 74 éves, 1958.11.22.) Gyermekkorunk képzeletvilágát sejtelmes lények árnyékserege népesítette be. Rettegtünk a templomrom üregeiben tanyázó, félelmetesen vijjogó „halálmadár"-tól, 7 az éjszaka leple alatt lopakodó, vérszopó „menyétasszony"-tói. 8 Titokzatos gyermekijesztőkkel 9 fenyegettek bennünket, amikor szófogadatlanok voltunk: „Elvisz a kutusz, bákász, 10 herokk, rézf. . .u bagó!" 11 Ilyen, legnagyobb részükben képzeletbeli mitikus lények mellett azonban bújtunk még az előttünk szokatlan külsővel bíró, nálunk ritkán látott emberek elől is, mint a „vándolló", ,,kódisember", „teknyőscigány", „csöndér", kéményseprő. De különösen féltünk a boszorkányoktól. 12 Hátborzongató történeteket tudtak róluk mesélni. Amikor beköszöntött a késő őszi, esős hideg idő, s a jószág az istállóba szorult, mi süvölvény gyerekek össze-össze jöttünk valamelyik pajtásunk szüleinek istállójában, s ott, a tehénpárás jó melegben felkucorodtunk a „szógagyerék" szénaágyára, aztán félelemmel vegyes áhítattal hallgattuk, hol egyikünk, hol másikunk szájáról lestük a véget nem érő boszorkány-, ludvérc, meg egyéb babonás históriákat. Ráadásul valamennyi „igaz vót", „igazbul megtörtént"! Az öregek mesélő kedve azonban még rajtunk, gyerekeken is túltett! őszi „kukoricafosztáskor", vagy csendes téli estéken, „rokkaszó" mellett, „tollfosztáskor" régi-régi babonás históriák, ,4gaz történetek" támadtak fel s keltek szárnyra az öregek ajkán. Szilvási Imréné volt a kísérteties események egyik fő tudója. Ahol ő megjelent, már előre belebújt a félsz az asszony- és gyereknépbe. Nem tudni, hogy meglett férfiak hittek-e mindig bennük igazán, vagy többnyire csak mutatták, mi gyerekek azonban, aprók és nagyobbak, de a fehérnép is, halálos komolysággal vettük a hiedelemvilág „eseményeinek" igaz voltát. Féltünk. Egy-egy hátborzongató „történet" elhangzása után fel-felsikoltott valamelyik félősebb menyecske: „Júj, hogy a rospic egye meg, de én máma haza se merek mennyi, ha a komámuram el nem késér 596 legalább a templomig"! Vagy a másik: „De én meg mast má pisányi se merek kimennyi ezentúl az udvarba éjjel"! Hát a „nagyok" is félnek?! No, ettől még jobban megijedtünk. Édesapámat rokkantsága miatt 1927-től nyugdíjazták, engem pedig még az év őszén felvettek a soproni evangélikus Liceum első osztályába. Szüleim a következő évben Nagyvázsonyba költöztek, így végleg elszakadtam szülőfalumtól. Édesanyám azonban tovább mesélt. Vakációim fő élménye mindig az ő dörgicsei visszaemlékezéseinek, babonás történeteinek hallgatása, jegyezgetése volt. Ő még hitt rontásban, szemmelverésben halála napjáig. 1958. február 21—24-ig, négy napos babonagyűjtést végeztem Kisdörgicsén. Kíváncsi voltam, hogy a falu népe mit őrzött meg régi hiedelemvilágából harminc év múltán. Élnek-e még a jó öreg mesélgetők, hallgatja-e még őket a fiatalság, vagy pedig a mai, felvilágosult kor gyermeke már nem figyel a régi hiedelmekre, s az öregekkel végleg sírbaszáll az egykori babonás mesevilág. Nagy örömömre még életben találtam a HIRES MESÉLŐK közül a zánkai származású, 67 éves Szilvási Imréné sz. Szabó Rózát, a 74 éves Szilvási Imrét, a 73 éves Sokhegyi Eszter nénit, és Tabi Lajosnét, aki 74 esztendős volt ottjártamkor. Még nagyobb meglepetésemre, a már rég a kis falu temetőjében porladó mesélők fiai, leányai, menyei és unokái még változatos és bőséges hiedelemhagyományt, babonás történetet mentettek át az elődöktől. Tehát nem szakadt meg távozásukkal a kisdörgicsei meselánc. Üj adatközlőim sorában ott találjuk a 65 éves Szentes Lajosné Mészáros Karolint, aki Vas megyei: szentivánfai születésű, a tősgyökeres kisdörgicsei 67 éves Szentes Lajost, az 58 esztendős özv. Bencze Gyuláné Kovács Marit, a 30-as években Akaiiból ideszármazott 54 éves Steixnerné Vörös Margitot, végül az ugyancsak 54 éves Sokhegyi Károlyt az idősebbek közül. Azután sorban jelentkeztek: Pálffy Károly 49 éves (Nemesleányfalu—Nagyvázsony szül. hellyel), Pálffy Károlyné sz. Nagy Piroska felsődörgicsei születésű 43 éves, Pálffy Kálmánné sz. Varga Veronika 43 éves (Rákospalotáról), két helybeli pajtásom: Hegyi Sándor 46 éves és Németh Sándor 45, Németh Sándorné sz. Czupor Ilona pécselyi születésű 34 éves, Szűcs Lászlóné sz. Bencze Ilona 34 esztendős, azután Kovács Erzsébet 29 éves hajadon, kisdörgicsei lakosok, mint legújabb adatközlőim. Ebben az időben kezdett a falu végre kimozdulni elzártságából. Már autóbuszjárat kötötte össze egyrészt a Balatonpart legközelebbi vasútállomásával: Akaiival, másrészt északi irányban Balatonfüreddel. Az elemi iskola végleg megszűnt ugyan 1927-től, de a gyermekek rendszeresen jártak a felsődörgicsei iskolába. A serdült fiatalság egy része is át-átlépte már a szűkebb szülőföld határát: asztalos, cipész, autóbuszkalauz, fűszerkereskedő került ki a falu fiainak sorai-
