A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Hungler József: A veszprémi helytörténetírás és kutatás kialakulása. II. rész

kozók számára is, hogy hogyan lehet és kellene egy várost jegyzetek és forrásokra utalás nélkül, de mégis történelmi hűséggel, életszerűen, szemléletesen ismertetni. Ehhez elsősorban kell rendelkezni Cholnoky Jenő szülőföld-szeretetével, tehetségével és azzal a tudásbeli készséggel, aminek révén ma őt a világhírű magyar földrajztudósok egyik élvonalbeli egyéniségének tisztelhetjük. A magyar történelem nagy évfordulójára, Szent István emlékére megjelent városismertető „Veszprém"-]e, belső emberi átélésből eredő hangulatképekkel színezett előadásával, helyenként nagyon kedves egyéni emlékekből szövődő humorával is fűszerezve, hozta közel olvasóihoz azt a városképet, a XX. század első felének Veszprémét is, amit ma e várost nagyon szeretők, mint szülőföldet még magunkénak érzünk. Igaz, elsősorban a nagy földrajztudós lép előtérbe a sorok olvasásakor, és egy nagyszerű, lírai szépséggel is megírt településföldrajzot kapunk Veszprémről, de így is remekmű, hozzáadva tiszta, világos, szólamoktól mentes, szépen csengő magyaros stílusát is. Helytörténeti közlési lehetőséget adott az 1940. január 31-én indult, előzőleg I—IV. évfolyamával Vasi Szemle volt, Dunántúli Szemle, Szombathelyen, évnegyedes megjelenésben. Célja: Dunántúl, különösen Vas és Veszprém megye „kulturális problémáinak szolgálata a legteljesebb értelemben". A veszprémi szerkesztőbizottság tagjai voltak: Brodszky Ferenc, Dömötör Sándor, Faller Jenő, Gutheil Jenő, Pákay Zsolt, Pongrácz József, Rédl Rezső, Ve vér Emil és Wallner Ernő. Mintegy az akkor már induló világválságra utalva írta az első szám bevezető sorait a szerkesztőség: „Nem a legkedvezőbb csillagállás mellett indítjuk útnak folyóiratunk új, VII. évfolyamát. Láthatárunkon sötét felhők tornyosulnak, mezőink felett dermesztő szelek nyargalásznak ..." Valóban, amikor e sorok mint az induló Dunántúli Szemle beköszöntője napvilágot láttak, megkezdődnek az elsötétítési gyakorlatok, 1941-től rendszeresek az ellenséges repülőtámadásokra figyelmeztető légiriadók. Az 1944. évi összevont 1—2. szám utolsó zárómondata: Következő számunk 1944. október 1-én jelenik meg. — Már nem jelent meg!

81 Helytörténeti jelentőségű még az 1933-ban a veszprémi püspöki levéltáros, Pfeiffer János szerkesztésében a püspök és káptalan anyagi támogatásával, „A veszprémi egyházmegye múltjából" címmel indított sorozat. Másfél évtized alatt, 1949-ig, 13 kiadványa jelent meg. Közöttük veszprémi helytörténeti tárgykörű hét kötet: az 1., 2., 4., 7., 8., 11. és 13. számú.

82 9. A VESZPRÉMI HELYTÖRTÉNETIRODALOM 1945 UTÁN Alig zajlott le nagy ünnepélyességgel a Völgyhíd felavatása 1938-ban, ellenpólusként megkezdődnek az elsötétítési gyakorlatok. 1941-ben már légiriadó van Veszprémben, az osszágra tragikus következményekkel járó második világháború „előkészületeként", jelezve a város lakosságának, hogy a népi erőkön győzedelmeskedő hatalom újra a világbékét fenyegeti. Az ellenforradalmi időknek Veszprémben is a felszabadulás vetett véget, 1945. március 23-án. Ezzel a város életének egészen új fejlődési lehetősége nyílt meg, a magyar népi demokratikus állam részeseként. Hosszú hetek légiriadós világa, sötét pincékben rettegések után köszöntött Veszprémre a felszabadulás napja. Minden rom és pusztulás, ami újjáépítésre vár. Ebből a tragikus valóságból kellett a város életképes világát megteremteni. — Amint a tények ma igazolják, megtörtént! A sok milliárdra rúgó ipari beruházással a felszabadulás után a város gazdasági és szellemi életének szocializálódása tervszerű folyamatossággal épült. Ahol egykor a különböző nagybirtokok teljes súllyal elnyomtak minden üzemi fejlődést, ma, annak nyoma sincs, a városban és környékén a gyári munkások ezrei élnek jólétben. Napjaink történelme előttünk játszódik. Új világ nyílt, új élet kezdődött, hirdetve, hogy a valamikor alig tízezren felüli lelket számláló kisebb vidéki város, ma, a népi államnak vérkeringését átvett, lüktető életű, szocialista fejlődésben élő megyeszékhely. A második világháború és a világégés hosszú előzményei útját állták a szellemi élet egészséges fejlődésének, így a helytörténeti kutatásnak is. Laczkó Dezső és Rhé Gyula „múzeuma" kiadványaikkal, az egyes évi jelentések mellékleteiként közreadott helytörténeti feldolgozásokkal valamint a püspök és káptalannak a veszprémi egyházmegye múltjából sorozata darabjai alkották nagyrészt az érdemleges helytörténeti kiadványokat, a harmincas, negyvenes években. 1945 után, az addigi helytörténeti kutatás — amiben részt vállaltak hagyományaik alapján a piarista gimnázium tanárai és az egyházak helytörténeti érdeklődésű papjai közül is többen —, az új szellemmel teljesen irányt változtatott. Régi művelői részben elszéledtek, vagy elhallgattak. Az új szellemet a felszabadulás után ismét a múzeum indította el. Az 1945 után új színt kapott veszprémi helytörténeti kutatás és írás három érdekesebb mozzanatával kívánunk részletesebben foglalkozni a továbbiakban. Egyik, az 1957-ben, Páldy Róbert kezdeményezte „Eötvös Károly irodalmi és helytörténeti munkaközösség"; másik, az ugyanezen évben megindult, de a sokféle kritikai „dajkálásba" bele is pusztult „Veszprémi Szemle" című folyóirat és a körülötte fölcsapó hullámok, végül az 1962-1963-ban Éri István által felvetett, sokat ígérő gondolat, „A várostörténet kutatása Veszprémben" címen kezdeményezett munka. 547