A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből
össze házasítani őket, s a lovassírt immáron határozottan a Zala-megyei „Mikebudaházáról" származtatni (Hampel 1905, II. 348). Csak Márton Lajos deríti ki, hogy az Albertirsától délre fekvő Mikebudáról (akkoriban még puszta) van szó, tehát Pest-megyei leletről (Márton 1910, 195). - Itt talán még ellenvethető, hogy Hampel mások tévedésének esett áldozatul, az alábbi esetekben azonban már aligha. Az Arad-megyei német-peregi avar sírleletet (RN 84,1898,1-12 „Németpereg (Arad m), Pécskai Főszolgabíróság küldeménye", szinte szószerint ugyanígy az évi gyarapodási jelentésben: ArchÉrt 18, 1898, 445) két évvel később a publikációban már áthelyezi a Pest-megyei Peregre (Hampel, ArchÉrt 20, 1900,113, Uő, 1905, II. 346). Az Üyen áthelyezésekben akkorra már gyakorlata volt, ugyanígy helyezte át a Fejér-megyei Ercsiben talált bronzkori sírleleteket (Csetneki Jelenik E., ArchÉrt XIII. 1879, 50) a Kolozs-megyei Nagyercsére (Hampel 1886,86), így alkot egy minden bizonnyal erdélyi Szentgyörgy lelőhelyből Pozsony-Szentgyörgyöt (Bóna 1975,174, 83. j.), a hasonló példákat még szaporítani lehetne. Leletkatasztereiben és évi jelentéseiben csúnyán eltéveszti a megyéket, pl. „Gyönk (Nógrádvármegye)", - valójában Tolna megye (ArchKözl XIII, 1879, 51), „Vésztő (Hevesm)" = Békés-megye, „Duna-Pentele (Tolnám)" = Fejér-megye, „Török-Szent-Miklós (Torontálm)" = Szolnok-megye (MNM Jel 1900 [1901] 27—28,31). 1900. évi nagy avar tanulmányában terjes a zavar: „Adony (Tolna m)" = Fejér-megye, „Madaras (Pest m)" = Bács-Bodrog-megye, „Német-Pereg (Pest m)" = Arad-megye, „Igar (Tolna m)" = Fejérmegye (ArchÉrt 20, 1900, 97-98). - Nyilvánvaló, hogy a földrajz nem volt erős oldala. Az utóbbi példákat hosszan folytatni lehetne, témánknál maradva azonban fontosabb, hogy a miskolci Lembergertől a nagykunsági Madaras (ma: Kunmadaras) lelőhellyel vásárolt, imént említett avar szíjvégeket és magát a sírt Hampel a bács-bodrogi (ma: Bács-Kiskun) Madarasra helyezte át. S miközben az utóbbi falut Pest-megyeinek vélte, egy pillanatig sem tűnődött ezúttal azon, kitől s honnan kerültek a múzeumba az aranyak (Bóna 1984, 115). Azt hitte, hogy „egy helybeli régiségkereskedőtől" (ArchÉrt 5,1885, X oldal). A Lembergertől a Borsod-megyei Csépány lelőhellyel felküldött aranyleletet skrupulus nélkül azzal a Verőce-megyei Csepény-nyel lehetett azonosnak venni, amelynek neve az ismert okokból akkoriban már ismerősen csengett a múzeumban, ahonnan már korábban is aranyleletekről számolt be Rómernak egy „csepini mérnök". A Tenja-Orlovinjak pusztai rézkori aranykorongoknak az égvilágon semmi közük a 15 évvel később a miskolci Lemberger Miksától vásárolt későbronzkori aranyakhoz, - a két lelet összekapcsolását sürgősen meg kell szüntetni! Az osifeki körzetben fekvő Öepinben tudomásunk szerint sem rézkori sem pedig bronzkori aranylelet nem került eddig elő. 4. ÓSZŐNY-PANNONIA DŰLŐ, MA: KOMÁROM, ARANYKORONG. KOMÁROM M. (1868 KÖRÜL) „Trottina József aranyműves úrnál láttam egy fél 6 6 /i б aranyat nyomó 3 dudorú aranylapot, mely állítólag Ó-Szőnyön, a pannonia nevű dűlőn találtatott volna. (Leleti törvényeink következtében, minden régiség Ó-Budáról, Ó-Szőnyről vagy Duna-Penteléről valónak mondatik .. .). Az összetördelt, kettévágott lemez, melynek átmérője 4", egészen hasonlít a csepiniekhez és a Német-Ujhely melletti Lange Wandnál találtakhoz". Rómer Flóris (Régi aranyművek. ArchÉrt I, 1868/69, 298) fenti rövid híradása elkerülte az utókor figyelmét, a bibliográfiák sem említik. Ebben feltehetően szerepet játszott a zárójelben szereplő keserű kifakadás. Ami a lelőhelyeket illeti, Rómernek igaza is volt, meg nem is. Igaza volt annyiban, hogy a kiegyezés után óriási ívben fellendülő üzletelő régiségkereskedelemnek az említett három helység lett, de inkább csak lesz majd a kedvenc bemondott „lelőhelye". Elegendő e tekintetben Egger 1891. évi katalógusát végiglapozni. Megfeledkezett viszont arról, hogy kiemelkedő jelentőségű lelőhelyekről van szó, mindháromról már a múltszázad elején szépszámú különböző korú (természetesen főleg római-kori) leletet tart számon a Cimeliotheka és a Jankovich-gyűjtemény. A három nagy római katonai bázis folyamatos települési előzményeit ma már a neolitikumig—bronzkorig vissza lehet követni, vagyis nem véletlen, hogy a rómaiak éppen ezeket a helyeket választották ki erősségek létesítésére. S az sem teljesen a rómaiak érdeme, hogy mindháromnak folyamatos koraközépkori utóélete volt. Az esetünkben mégcsak nem is kereskedőtől hanem egy ötvöstől pontosan megadott közelebbi lelőhely valóságos: Ószony keleti részét s magát a castrumot a múltszázad 50—70-es éveiben Pannoniának nevezték (Fényes 1851, II. 157, Rómer, FI., Arch Közi VI, 1866, 153, 155, Kemeter J., ArchÉrt IV. 1870. 127. Még a 80-as években is, v. ö. Gyalókay R., ArchÉrt 5, 1885, 333 és Berkovics-Borota, ArchÉrt 6,1886,393, - az elnevezést a „hivatalos" római régészet nem vette át). Ezek után érdemes figyelmünket magára a leletre Összpontosítani. Utolérhetetlen mesterünk — talán éppen bosszankodása miatt -, ezúttal nem olyan világos, ahogyan tőle elvárhatnók. Azt pontosan közli, hogy a kettévágott korong átmérője 10,4 cm, az egyik felének súlya pedig 22 л 3 g volt. Vagyis mérete megfelel a Jankovich 3 = Pulszky 5/Stollhof 2/Csáford 2 korongokénak, súlya viszont — ha egyáltalában szabad pontosan a kétszeresét alapul venni - az Egger-féle RN 80,1877,1 tényői korongénál is kisebb, tehát valamivel vékonyabb lemezből készülhetett, mint a hasonló méretű korongok. Itt azonban megáll a tudományunk. Nem érthető ugyanis, hogyan lehet egy „kettévágott", vagyis 45
