A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

ban kisebb pontatlansága ellenére is kizárja, hogy leírása az RN 80,1877,1 = Egger 2. mindössze 47,92 g-os korongjára vonatkozna (másként Makkay 1985/1, 161, aki szerint ez „a földbirtokos menyének tulajdonában volt", már t. i. a „másik" menyének), nem szólva arról, hogy az utóbbi szegélydíszítése sem egyezik z Glembay/Rómer leírással (másként Makkay 1985/2,6,10-11 és Cat. 6-7). Ha elfogadjuk, márpedig a kényszerítő körülmények folytán nincs más lehetőség, hogy a stuttgarti korong azonos Adamovics Lászlóné korongjával (így már Makkay 1985/1, 162 is), akkor Glembay valamennyi további közlése felborul. Glembay azt állítja, hogy a tényői legény „6 darab aranylemezt húzott ki" a kút üregéből: 2 nagyobb, átszámítva 63 grammosat, 2 közepes, 50,75 grammosat és 2 kicsit, amelyek csak 36,75 grammot nyomtak volna. Ez együttvéve 301 grammot tenne ki. Ezzel szemben a valóság az, hogy csupán egyetlen nagyobb méretűt ismerünk, amely azonban 103,82 grammos, és négy darab közepest 57,5; 51,7; 47,92 és ismeretlen, de hasonló súlyút. Mindezek összesen 260,85 grammot nyomnak, vagyis a berlini Egger 1. korongra Glembay nyomán csak 40,14 gramm maradna. Ami azonban még mindig jóval több, mint a Glembay-féle kis korongok állítólagos súlya. A két Adamovics-féle korong súlya együttvéve: 155,52 gramm, ami máris több, mint az egész kincs Glembaytól közölt 301 gramm összsúlyának a fele. A kincs összsúlyában azonban Glembay nem sokat tévedhetett, mivel azt csak az Adamovics-családtól tudhatta, hogy együttvéve sem érték el a 90 aranysúlyt („80 valamennyi" volt). Ebből Adamovicsék részesedése 44 г

/г lehetett, nagyjából ennyinek felel meg a hozzájuk került két korong 155,52 grammos súlya. Következésképp nagyjából ugyanennyi volt a tényői legény része is, vagyis a berlini Egger 1. korong a valóságban körülbelül ugyanolyan súlyos volt, mint a négy párja, 50,10 g körüli. Eladási áruk a 400 váltóforint is 40 körüli aranysúlyra utal. Glembay képzelt aranykincsét már Sacken halomra döntötte, hiszen nem három különböző méretű és súlyú korongról számolt be, hanem három „fast genau die gleiche Grösse" korongról, Romer fordításában „majd egyenlő nagyságúakról". Ezekhez kapcsolódik negyedikként Adamovics Lászlóné korongja. Glembay hallott arról, hogy Adamovics János (illetve hitvese) korongja nagyobb, mint a menye korongja, de, hogy mennyivel nagyobb, azt már csak elképzelte. Arról is tudott, hogy Adamovics János László fia feleségének adott egy korongot, hiszen a kezében tartotta. Arra azonban már csak a tényői legény három korongjából következtetett, hogy a másik menyének is ajándékozott egyet. Ténykérdés, hogy a Glembay által leírt kis méretű korongokból soha sehol nem bukkant fel egyetlen példány sem, s az is, hogy az általa elképzelt nagy méretű korongoknak nem felel meg a fennmaradt egyetlen nagyméretű korong. összegezve Glembay és Sacken korabeli adatait a meglévő, illetve ismert tenjai korongok tanulságaival: a tenjai legény minden bizonnyal csak 5 darab korongot talált, egy nagyobbat és súlyosabbat és négy darab nagyjából egyforma méretűt. A megye súlyra osztotta meg az aranyakat, a felezéskor a tenjai ember 3 közepes, a földesúr pedig ugyanolyan súlyban egy nagy és egy közepes méretű korongot kapott. Valamennyi korong múzeumba vagy gyűjteménybe került, 3 jelenleg is hozzáférhető. Stílusuk tökéletesen azonos, a tenjaiakon kívül ilyen korongokat nem ismerünk. Mégsem alkottak egyetlen „készletet". Az Adamovics-korongok szegélydíszítése némileg különbözik az Egger-korongokétól, ez máris kétfelé osztja őket. Ugyanakkor az Adamovics 2. korong kisebb méretű dudorjai eltérnek valamennyi többitől, s ezzel egy harmadik „készlethez" jutottunk. Végezetül pár szót a lelőkörülményekről. Bár a tényői legénytől — nyilván széltében-hosszában — mesélt lelőkörülmények első olvasásra falusi romantikának tűnnek, mégsem járhatnak messze a valóságtól. A történetet sem a hatóság sem a földbirtokos nem vonták kétségbe. A legények nem földmunkát végeztek, hanem kapáltak, a meglévő korongok nem mutatják földmunka nyomait, sértetlenek, tiszták, kis horpadásaik korabeliek. Az esetnek több tanúja volt („több tényei legény"), a lelet előkerülési helyét ellenőrizni lehetett, nyilván ellenőrizték is. „Völlig frei von Humus", szabadon, egy kis üregben bukkantak a stollhofi kincsre is (Sacken 1865, 13) a tényői és stollhofi lelőkörülmények éppenséggel nagyon emlékeztetnek egymásra. Kizárt dolog, hogy a korongokon kívül egyebet is találtak volna Tenjan, kivált egy másik aranyleletet (v. ö. alább), hiszen a legény előbb az összes aranyát eladta a tényői zsidónak s igazán szerencséje volt, hogy a roszszul sikerült üzletet a hatóság meghiúsította. t A téves Csepin vagy Csepin-Eszék Cepin-Osijek vonal feltűnése és fejlődése Bármily hihetetlen, de előbb tűnik fel a hazai szakirodalomban, mint az aranylelet. Már szó vçlt róla, hogy 1861. nyarán Glembay Károly érmeket ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak, ezek a naplóban Kologyvár—Palocsa lelőhellyel szerepelnek. Az Érdy János múzeumi .jegyzőkönyveit" kivonatosan közlő Ipolyi Arnoldnál azonban ugyanerről meglepően mást olvashatunk: „Csepény területén, Verőczemegyében, a palacsai és kologyvai [sic!] mocsárban találtatott Mátyás—Lipótkori pénzeken kívül, Constantin római rézérme és más két darab olvashatatlan római pénz. Glembay Károly ajándéka". (ArchKözl II, 1862,301, No. 446.) Nyilvánvaló, hogy a „csepini" Glembay már akkor levelet mellékelt küldeményéhez s azt már a kezdet kezdetén sikerült alaposan félreérteni, Palocsa ugyanis nem „Csepény területén" nem is „Verőczemegyében" hanem a Glembaytól emlegetett csatorna ke41