A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Uzsoki András: Kenesei Péter tihanyi kapitány címeres ezüstkelyhe

ábrázolták, ezért azonosítása nem egyszerű. Egyéb attribútumok hiányában először is ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a véset Krisztust ábrázolná. Ennek alapvető oka az, hogy Krisztus arcát a múltban szembe nézve ábrázolták. Itt csupán a torinói halotti lepel, az Abgár-lepel és a Veronika-kendő arcábrázolásaira utalok, mint a középkor legelterjedtebb és legismertebb Krisztus-képeire. Az Abgár-lepel ismertetésénél láttuk, hogy a hagyomány és az ebből táplálkozó hagiográfia Abgár és Júdás Tádé találkozását elbeszélő jelenetben utalnak arra, hogy a király fényben látta ragyogni az apostol arcát, s erről ismerte fel Krisztus küldöttét. E rendkívül fontos körülmény alapján következtetünk arra, hogy Júdás Tádét krisztusi dicsfénnyel ábrázolták. A kehely talpon nem véletlenül, hanem ikonográfiái programként került egymás mellé az apostol és az Abgár-lepel ábrázolása. Az ikonográfiái program szerint az Agnus Dei, a Júdás Tádé és az Abgár-lepel szervesen összetartozik. Jelentésük a következő: Isten Báránya az, aki elveszi a világ bűneit, Júdás Tádé közvetíti Abgár királynak Krisztus gyógyító erejét, ugyanis a legenda szerint az Abgár-lepeltől gyógyult meg a király. Ezek után állást kell foglalnunk a kehely eredeti rendeltetésének kérdésében is. Az ismertetett és megtárgyalt három ábrázolás, mint ikonográfiái program, nem gyökerezhet a reformáció talajában. Ez azt is jelenti, hogy a kehely megrendelője, a díszítés tervének összeállítója nem lehetett protestáns, hanem katolikus egyházi személy. Júdás Tádé és az Abgárlepel együttes ábrázolása miatt arra gondolunk, hogy a Winkler-kódexben lejegyzett legenda hozzájárult a kultusz elterjedéséhez, vagyis a XVI. század első felében vagy közepén kell keresnünk a kehely készítési idejét. A pajzs Csak heraldikailag nevezhető pajzsnak a két katonai ruhás alak közötti ábrázolás, valójában a harántosztott, kerektalpú tárcsapajzsoknak XVI. századi hanyatló típusához tartozik, amelynek sajnos nincs korhatározó szerepe. Az alsó pajzsmező sima, a felső pedig szabálytalanul vonalkázott, rövid vesétekkel (16. ábra). A két mező színét nem tudjuk meghatározni, mert a XVI. században a színtelen ábrázolásokon a mázakat a bolygók jeleivel szokták feltüntetni és csak a XVII. század első felében kezdték a vonalkázást erre a célra alkalmazni, illetve Bárczay szerint „eleintén a vonalkázást módszer nélkül alkalmazták".

105 A XVII. század első harmadában megjelent heraldikai szakmunkák szerint a sima pajzsmező kék színt jelentett, később azonban ezüstöt. A damaszkozott, tehát szabálytalanul vonalkázott pajzsmező viszont semmiféle színnel megnyugtatóan nem azonosítható. Ennek alapján a mintegy száz évvel korábbi pajzsábrázolás mezőinek színére nem tudunk következtetni, így önmagában a pajzs pontos korhatározásra alkalmatlan. Zászlót tartó, vértezetbe öltözött férfi A pajzstól balra lévő véseten háromnegyed ábrázolásban látható egy férfi, aki jobbjában hosszú, kétsávos zászló rúdját markolja. Majdnem szembenéző arca, bajusza és szakálla kissé hasonlít az Abgár-lepel arcábrázolásához. Vértezete ugyan elnagyolt, de megfelel a XVI. századi hadi viseletnek, de furcsa módon, a fején nem az öltözetéhez illő sisak van, hanem nyugati mintájú barett szerű sapka (17. ábra). Ikonográfiái jelentésének megfejtésére elégtelen a zászló és az öltözet, mint attribútum. Elképzelhető fejedelem- vagy királyábrázolásnak, ebben az esetben a kafarnaumi százados jut eszünkbe, akinek Jézus meggyógyította a szolgáját (Máté 8, 5—13; Lukács 7, 1-10), ő maga hitvallásával bekerült a miseliturgia szövegébe a kommuniónál, tehát e témának szoros kapcsolata van a kehellyel. Sisakos férfifej A szakálltalan arcú, bajuszos férfifej profilban fején antik sisakkal és vállán a nyaktőben megcsomózott köpennyel, talán azt a római katonát ábrázolja, aki lándzsával megnyitotta a keresztfán meghalt Krisztus oldalát (János 19, 34-35), vagy pedig a római századost, aki Krisztus kereszthalálakor bizonyságot tesz (Máté 27, 54-55; Márk 15, 39; Lukács 23,47-48) (18. ábra). Mindkettő beleillik a kehely ikonográfiái programjába, különösen a római katona, mert Krisztus megnyitott oldalából kifolyó vérnek és víznek kehelybe történő felfogása eléggé elterjedt ábrázolás az egyházi művészetben. A lándzsás katonát a korai keresztény legenda nevezi el Longinusnak, akinek a beteg szemét Krisztus vére gyógyította meg a hagyomány szerint. Az apokrif irodalomban ez a Longinus keresztény lett, és mártírhalált szenvedett Pilátus idejében. Későbbi legendák szerint Krisztus vérét kehelyben vitte Mantuába.

106 A történet alapján Longinus szerepeltetése a kehely talpán, megfelel a kehely ikonográfiái programjának, ezért mint egyik kézenfekvő lehetőséget nagy valószínűséggel elfogadhatjuk. összegezve a kehelytalpra vésett ábrázolások ikonográfiái programját, az elemzésekből megállapíthatjuk, hogy mind bibliai, mind legendabéli történetük alapján tematikusán szoros kapcsolatba hozhatók egy mise céljára szolgáló szakrális edénnyel, jelen esetben e kehellyel. Együttes szerepeltetésük megerősíti azt a felfogásunkat, hogy a kehely készítésének a az idejét a XVI. század első felére, legfeljebb a század közepére határozhatjuk meg. Meg kell még keresnünk a kehely küllős nóduszának párhuzamait a korhatározás miatt. A nodusz párhuzamai Küllős nóduszunkhoz (1. és 4. ábra) hasonlók szép számban találhatók a hazai és a külföldi anyagban egyaránt. A nürnbergi ötvösművészeti műtárgyak 387