A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

kutatását nem tudja kiharcolni. Régészeti—történelmi adatai kissé megszállott amatőrre vallanak, kritikával kell ma is olvasnunk őket. Kritikával olvasta már Rómer is. Egyetlen szót sem fűz ugyanis hozzájuk, a következő lapon, Glembay levele folytatásában viszont szószerinti fordításban közli a bécsi „B. Sacken Ede" leírását az Eszékről időközben Bécsbe került három korongról. Rómer alighanem biztos volt benne, hogy ezek azonosak a tényői legény korongjaival s csak azért nyilatkozik óvatosan, hogy ne kelljen Glembayvál és levelével vitatkoznia: „Három hasonló korong, így folytatja Sacken, Eszéknél Slavoniában találtatott, valószínűleg azokat érti, melyeket a tényei paraszt eladott" (Rómer 1865, 75). A továbbiakkal kapcsolatban azonban forduljunk közvetlenül Eduard Sackenhez. Eduard von Sacken eredetileg a bécsi akadémia 1865. évi 49. számú Sitzungsberichtjében jelentette meg a Die Funde an der Langen Wand bei WienerNeustadt с dolgozatát, mely azonban egyidejűleg újraszámozott 28 lapos külön kiadványként is megjelent. Az utóbbit idézzük, azt a példányt, amelyet Rómer is használt. A tudományos kommunikáció akkori gyorsaságáról annyit, hogy Rómertől lefordított részletei az Archaeologiai Közlemények 1865. évi I. füzetében jelentek meg. Nem kevésbé gyors volt akkoriban a leletek közzététele. 1864 nyarán találta ugyanis két stollhofi pásztorfiú (ma ez a lelet és a lelőhely neve, így használom, ha nem régi közleményt idézek) azt a nagy réz- és aranyleletet, amelynek nyomán először merült fel az ősrégészetben a Kupferalter-Rézkor fogalom. A részletek ismertetése után tér át Sacken a stollhofi nagyobb és kisebb aranykorong részletes leírására. Ezt is átveszi Rómer s egy helyen ki is egészíti: „Valamint az orlovinyáki lemezen, úgy itt is a szélén két-két lyuk látható", itt „Glembay úr pontos rajzával" veti össze Sacken rajzos ábráit (Rómer 1865, 75, Sacken 1865, 16-17, 12-13. kép). A stollhofi korongokat leírva, Sacken így folytatja: „Drei sehr ähnliche Scheiben (t. i., mint a stollhofiak) wurden bei Essek in Slawonien gefunden; sie haben (t. i. a három eszéki korong!) fast genau die gleiche Grösse, und zwar die der grösseren der beschriebenen (itt a nagyobb stollhofi koronghoz hasonlítja őket), aber die Buckeln sind höher und schärfer herausgetrieben und zugespitzt, am Rande haben sie ebenfalls (t. i. ismét, mint a stollhofiak) drei Perlenreihen, aber die bandartigen Reihen (itt ismét a stollhofiakról, vesszőköteg-szerű belső díszítésükről van szó) fehlen-, sie sind auch jede (t. i. ismét mint a stollhofiak) mit zwei Paaren von Löchern versehen, die so genau an derselben Stelle stehen, dass wenn man eine dieser Platten auf die grössere von der langen Wand legt, man durch alle Löcher durchsehen kann. Man wäre hier nach versucht zu glauben, dass alle von derselben Hand herrühren" (Sacken 1865, 18). Alább egy részletet mégegyszer összevetett: „Die dreizahl der Buckeln keine zufallige da sie sowohl bei unseren beiden, als bei den drei slawonischen bei sonstigen Verschiedenheiten constant erscheint" (uo. 22). Sacken, a korabeli Európa legnagyobb ősrégésze, Hallstatt egyik ásatója és első publikálója (1868), a bécsi Münz- und Antiken-Cabinet „őre" sokezer régészeti és művészeti tárgy ismerője és szakszerű leírója (egy évvel később fog megjelenni a „SackenKenner" а к. k. Régiségtár mindmáig használt nagy katalógusa) gondos megfigyelő volt s tudta mit ír. Három majdnem pontosan egyforma nagyságú aranykorongot forgatott a kezében. Méretük a 13,8 cm átmérőjű 1. stollhofi koronghoz állt közel, mindhárom jóval nagyobb volt a 10,6 cm átmérőjű 2. stollhofi korongnál. Nagyon hasonlítottak egymásra, csaknem mindegy volt hogy a három közül melyiket helyezi a nagyobb stollhofi korongra, a két-két lyuk pontosan fedte egymást, át lehetett rajtuk látni. Már Sacken arra gondolt, hogy az eszéki korongok ugyanazon kéz alkotásai, különlegességük az erősen kiugró, hegyesedő, mellszerű bütyökdíszítés. Rómer azonban észreveszi a különbséget is. A Bécsbe jutott eszéki korongok szélét hármas gyöngysor díszíti, míg „Glembay úr pontos rajzán nem gyöngyök hanem Щ^ vonalok tűnnek fel", a mérnök rajzművészetét ismerve biztosak lehetünk benne, hogy hajszálpontosan lerajzolta az Adamovics Lászlónénál látott korongot. És kínos pontossággal leméricskélte. Adatait átszámítva Glembay korongjának átmérője 12,29 — 12,53 cm között váltakozott, vagyis ismét a stollhofi nagyobb, 1. számú koronghoz állt jóval közelebb. Glembay szerint is Adamovicsné korongja „a középső nagyságúak közül való". Ám ha ez igaz, s biztosan igaz, akkor ezekből négy darab került elő, hiszen a Sacken-félék is ugyanilyenek. Itt kell idézni Glembay leírását, amely nem egyéb rosszul sikerült elméletnél: „A lemezek nem voltak egyenlő nagyságúak-, a 2 nagyobb darab 18 aranyat nyomott, a középső kettő 14 l

/i aranyat, a legkisebb pedig 10 l

/2 aranyat, együtt véve tehát 86 darab aranyat" (Rómer 1865, 74). — Sajnos e közlés forrását nem ismerjük. Nem tudjuk mennyi származik belőle Adamovicsnétől, mennyi a népi folklórból s mitt tett hozzá maga Glembay. Ami biztos belőle, az Adamovicsné korongja, ennek súlya átszámítva 50,57 grammot tesz ki. Ez a korong — mint alább kiderül — ma is létezik. Elképzelhetetlen, hogy Rómer ne vette volna észre a Glembay és Sacken féle leírások közti kiáltó ellentétet. Biztosan észrevette! — azért közli kommentár helyett Sacken szövegének fordítását. Mindebből következik, hogy azok a kísérletek, amelyek kizárólag Glembay levelére támaszkodva szeretnék azonosítani a tenjai korongokat, eleve kudarcra vannak ítélve. *** Bár Sacken egy szóval sem említi, a bécsi korongok további sorsából kiviláglik, hogy a tényői legény Eszéken eladott korongjai közvetve vagy közvetlenül a 35