A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből
5, 1852, 19. Hasonló kisebb arany lemez (3. ábra). 5, 1852, 20. Hasonló az előbbinél nagyobb, de hármas szemcsézetű (4. ábra). „Ezek a néhai Jankovich Miklós gyűjteményéből a magyar nemzeti museum régiségtárába választott, és alku szerint 2000 pfton megvett régiségek" — szerepel az egész tétel legalján. A néhai Jankovich Miklós biztosan tudott az aranyak lelőhelyéről vagy legalábbis megszerzésük körülményeiről, az örökösök azonban ezekkel kapcsolatban semmiféle felvilágosítást sem tudtak nyújtani. Lelőhelyre, lelőkörülményekre vonatkozó adatok tehát nem kerülhettek a naplóba. Rómer Flóris, aki 1862-1869 között Érdy mellett, majd 1869—1877 között Érdy utódjaként dolgozott a Régiségtárban, pontosan ismerte a Jankovich-korongokat. A szakirodalomban a hazai aranyleletek kapcsán Rómer említi őket először: „3 kerek arany lemez, melyen három kerekde dudor ki van verve, ez Jankovits gyűjteményéből került ide lelhely nélkül" (ArchKözl V, 1865, 36). Röviddel később az orlovinyáki-pusztai és a stollhofi aranykorongok ismertté válásakor Rómer részletesen leírja a Nemzeti Múzeum három korongját. Leltári számukat ugyan nem közli, — ez a múltszázadban nem volt szokás —, egyebekben a korongok valamennyi méretére és díszítésére kiterjedő aprólékos leírása éppen azt pótolja, amit Érdy kissé lakonikusan oldott meg, a részletes naplózást. Ezt a súlyadatok kivételével nem ismétlem meg. Rómer nem a Régiségtári Napló sorrendjében, hanem nagyság szerint veszi őket sorra: a) a legnagyobb, súlya 20 S A arany [=5,1852,18 = 72,43 g] b) a középső, súlya 15 9 /i 6 arany [=5,1852,20 = 54,49 g] c) a legkisebb, súlya 7 arany [=5,1852,19 = 24,48 g] Az utóbbinál megjegyzi, hogy „a lemez igen összevissza hajtogatott". Ezt azonban múltidőben kell érteni, mivel alább mind a három „pesti" korongról megjegyzi, hogy „összevissza vannak hajtogatva". Természetesen voltak, s a gyűrődések a kisimításkor sem tűntek el. A lelŐkörülményekről a következőket írja: „Az 1852ben szerkesztett Jankovicsféle lajstromban minden lelhely nélkül fel vannak jegyezve, de Érdy úr sem tudja biztosan leihelyüket; a két említett helytől [t. i. Orlovinyáki-puszta és Stollhof Lange Wand] mindenesetre különböző, s így kitűnik, hogy a Jankovics lemezei lelhelyén, Bécsújhely közelében, valamint hazánk legdélibb határán Eszék mellett, találjuk a legrégiebb korban ugyan azon müvezetet". — Mindebből megtudjuk, hogy Rómer megnézte az 1852. évi naplóbejegyzést vagy ahogyan Érdy nyomán ő is nevezte: „a múzeumi jegyzőkönyvet", majd az egykori leltározó Érdyt külön is faggatta, mit tud a korongok lelőhelyéről. Nagyon fontos (mint a későbbiekből kitűnik), hogy Érdy valamit tudott vagy sejtett, csak éppen nem „biztosan" s emiatt — nagy sajnálatunkra — Rómerral sem közölt többet. Nem vitás, hogy a felsorolt három aranykorong leletet és lelőhelyet először Rómer tartotta ugyanazon művészeti kör emlékeinek, az aranyművesség terén pedig Eduard Sackennel együtt a legrégibbnek. Csupán egy valamiben tévedett, kétszer is. Azt írja a c) lemeznél, hogy „a legkisebb, mely a bécsi nagyobbikánál is nagyobb", illetve: ,,minthogy a bécsi lemezek, ámbár közülük a nagyobb, a magyar muzeumbeliek legkisebbikénél is kisebb, tetemesen súlyosbak, következik, hogy a mieinknél vastagabbak". Vagyis a stollhofi korongok súlyát jól ismerte,' méretüket azonban Sacken publikációinak kicsinyített ábrái (?) vagy a méretek téves átszámítása (?) következtében alábecsülte, valójában a stollhofi kisebb korong a Jankovich-féle középső méretűvel pontosan azonos átmérőjű, míg a stollhofi nagyobb korong valamennyi Jankovich-korongnál nagyobb (Rómer 1865, 75-76). 120 évig ez volt az utolsó eset, hogy kutató ismerte s névszerint említette a Jankovich-korongokat. Az 1849 elejétől 1866 végéig emigrációban élő Pulszky Ferenc amikor 1869. január 1-én a Nemzeti Múzeum élére került már mit sem tudott eredetükről, különböző alkalmakkor bekerült szórványoknak vélte őket ifulszfcy 1884, 27). Még nála is kevesebbet tudott róluk Hampel József Jogász" (Rómer, ArchÉrt I, 1869, 308), aki 1870. május 2-án „őrsegedként" lépett a múzeum szolgálatába (ArchÉrt III, 1870, 121) s ebben a minőségben 1873-ig az Éremtárban érmészként tevékenykedett (ArchÉrt VII, 1872, 2-10). Ezt a tevékenységet az Érem- és Régiségtár „segédőreként" (1874-1877, v. ö. Hampel 1902, 17) sem hagyta abba (ArchÉrt X, 1876, 56-58, 234-235, XI, 1877, 258,304). 1874. végétől az 1875. esztendőt Olaszországban töltötte (ArchÉrt IX, 1875, 31, Ortvay T., ArchKözl X. 1876, 118), 1876-os szolgálati éve jórészt a VIII. kongresszussal kapcsolatos munkákkal telt el, majd a bronzokról szóló munkába fogott bele. Házassága révén (Pulszky főigazgató veje lett) 1877. decemberében Rómer helyébe lépett (ArchÉrt XI, 1877, 364) a Régiségtár őreként, amelyet alig ismert. Az 1871 májusában elhunyt, már 1869-ben visszavonult, Érdyvel soha nem dolgozott együtt. A régebbi múzeumi ügyekről keveset tudott, s az igazat megvallva, később sem érdekelték. Részben az imént említett, szerencsétlen módon átmenet nélkül végbement személycseréknek, részben a múltszázadi ősrégészet gyenge stílusérzékének, a stíluskritikai szemlélet fejletlenségének tulajdonítható, hogy a három Jankovich-korong összetartozását Rómer távozása után (1877. dec. 18) nem ismerik fel többé. A Régiségtári Naplókat az arisztokratikussá váló kutatás nem használja (Bona 1984, 85—90). Korongjaink 1876-ban együtt voltak kiállítva a Rómer Flóristól (s nem Hampel Józseftől!) 1871-ben vásárolt negyedik arany koronggal, a kiállítási tablókról 1876 decemberében készült (ArchÉrt XI, 25
