A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Gelencsér József: Az öröklési szokások változása a Káli-medencében

doskodni a leszármazók kötelessége volt. Ennek egyik formája, amikor a szülői házban maradó gyerek látja el az öregeket. A gondozásra, természetbeni szolgáltatásokra figyelemmel az ilyen leszármazót az örökségből nagyobb rész illette. Általában az utolsónak otthon maradóra (ezért sokszor a legfiatalabbra) hárult a gondozás kötelessége. Néhány általános vélemény, majd konkrét példa a Káli-medencében követett jogszokásokról: „Aki az öregek gondját viselte, azé lett a ház." „Aki a házban maradt, az kapta a lakást vagy egy részét. A gondozásért többet kapott, de a szülők eltakarítása is az ő feladata volt." „Aki eltartotta a szülőket, arra ráíratták a házat vagy egy darab földet." „Az én uram egész életében az öregekkel volt, a fél házat kapta, a többi a másik két testvéré lett. A többi vagyonból egyformán osztoztak."

2

;

3 „A múlt század közepén a Dukkon családé volt ez a három telek. Hárman megosztották maguk közt, de amelyik fiú eltartotta a szülőket, azé ötszáz D-öllel nagyobb lett."

24 „Én az édesapámtól 1927-ben kaptam ezt a fél házat, mert vele maradtam. 1944-ben halt meg, addig tartottam, kosztjáról, mindenről gondoskodtam az urammal együtt."

25 Balatonhenyén Szálai Gábornak két testvére volt, mivel szüleivel maradt, övé lett a ház a benne lévő ingóságokkal, de a jussát pénzben kellett megváltania. Rá hárult a szülők ápolási és temetési költsége. A napjainkig élő gyakorlat mögött a legfiatalabb fiú előjoga is ott rejtőzik. Ez a jog már a római kortól fogva s azután is széles körben csaknem egész Európában ismert volt. A Hármaskönyv is magáévá tette: „Az atyai ház mindennel, ami hozzá tartozik a legkisebb fiúra marad."

26 A feudalizmus korában ennek megfelelően a legfiatalabb testvér örökölte az apai házat, pénzben kielégítve az idősebb testvéreket. Az úriszékek ítélkezési gyakorlata is eszerint alakult (pl. Garamszentbenedeken 1682-ben).

27 A Dunántúl területén a századfordulón vagy a legidősebb vagy a legfiatalabb fiú előnyben részesítése volt ismert. A döntés sokszor azon múlott, hogy a szülő melyiket tartotta alkalmasabbnak a gazdálkodásra.

28 Tihanyban és Nemesvitán általában a legfiatalabb maradt a szülőkkel.

29 III. A HAGYATÉK ELOSZTÁSÁNAK TECHNIKÁJA A Káli-medencében a minorátus, a legfiatalabb fiú előjoga még egyértelműbben megnyilatkozott a hagyatéki vagyon elosztásának gyakorlattá vált egyik módjánál. A hagyatéki osztálynál rendszerint mindenki gazdálkodásának ésszerű továbbvitele, egyéni érdeklődése, irányultsága szerint igyekezett ingatlant szerezni, de sokszor nem jött létre megegyezés. Emiatt — a vita elkerülése érdekében — alakult ki az elosztás technikája, mely azonban idővel változott. A korábbi, de még a két világháború között is meg-megjelenő gyakorlat szerint az egyenlő értékű örökrészek közül a legfiatalabb testvért illette a választás. Salföldön „ha megörökölték, akkor a legidősebb szétosztotta, a legfiatalabb pedig választhatott".

30 Tudunk esetről, amikor nem a legidősebb fiú, hanem az édesanya osztotta egyenlő részekre az örökséget, és a legfiatalabb azután választhatott. Ugyancsak Salföldön említették: „annyi vót, hogy a fiatal választhatott. 1913-ban amikor édesanyám férjhezment, édesapja kiadta a birtokot. A kiadott részből a két testvér közül választhatott a fiatalabb".

31 Csak utalunk rá, hogy egy 1325. évi oklevél még országos szokásnak tudta, miszerint a legfiatalabb fiú az osztálynál elsőnek választhatott?

2 Az első választás joga a későbbi századokban vidékenként eltérően illette a legifjabb vagy legidősebb testvért. Kiskunhalason 18. századi adatok a legidősebb, 20. századi szóbeli közlések a legfiatalabb választási jogára utalnak.

33 Századunkban a barkóknál az ingóságok felosztásakor — amennyiben nem sorsoltak — a kisebbik fiút illette a választás.

34 A Káli-medencéből van adatunk az idősebb választási jogára is. Mátyás István Balatonhenyén említette, hogy „nálunk az öcsém osztott, én választottam". Tagányi úgy látta, hogy a legfiatalabb testvér előjoga főleg ott élt, ahol a település mezővárosi ranggal rendelkezett vagy nemesi közbirtokosság volt.

35 Mattyasovszky szerint pedig a legidősebb fiú előjogának biztosítása, mely hűbéri eredetű, az egykor földesúri hatalom alatt álló településeken volt fellelhető.

36 Megállapításaik azonban kutatási területünkön nem nyertek bizonyítást. A legfiatalabb előjogára volt kisnemesi, illetve földesúri községekben egyaránt akadt példa. Ezt, az egyesek által igazságosnak tartott elosztási módot századunkban újabb váltotta fel, melyben a szerencse kapott nagyobb teret. A hasonló módszerrel történő elosztás nem ismeretlen más magyar tájegységben sem. Mindenekelőtt az újraosztásos földközösségekben élt. A jogosultak között a földeket sorshúzással, azaz nyilazással osztották szét.

37 A szó a sorsolási eljárás eredeti formájának emlékét őrizte meg, mikor még nyílvesszőkre rótták az egyes földdarabok jelét, és így kellett kihúzni a nyilkötegből. Ki-ki a kihúzott jelű földet használhatta. A sorshúzással elosztás technikája az öröklési eljárásban is megjelent. Hódmezővásárhelyen a 18. század végén az osztályos felek vitáját a bírák „nyíl vetések szerint" oldották meg. A nyilak egymásra hasonlító fapálcák voltak, melyekre az örökösök nevét vagy jelét vésték. A húzás vagy nyilazás tarisznyából, sapkából történt. Akinek a jelét elsőnek kihúzták, az kapta az egyenlő értékű csoportokba rakott vagyontárgyak közül az elsőt.

38 Századunk első harmadában az erdélyi Körösfőn szintén nyilat húztak. Az osztozok pénzre vagy pálcikára vésték jelüket. Azután megállapodtak, hogy az egyformákra elosztott földek közül melyikre húznak először nyilat. Akinek a jelét a sapkából kihúzták, az kapta az első földet és így tovább.

39 Kiskunhalason az összerakott egyenlő értékű ingóságok felett kockát húztak, azaz fadarabkákat, gyufákat törtek szét, és aki a hosszabbat húzta, az választott. Vagy számokkal ellátott cédulát tettek kalapba és abból húztak. A 18. században az ingók és ingatlanok elosztása kapcsán még itt is 645