A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Hudi József: Adatok Zala megye és a Káli-medence közbiztonságának történetéhez a XIX. század első felében
1830-as évek végén. Ilyen előzmények után a pusztai betyár háttérszereplöként bevonul Petőfi tájleíró költészetébe is — mint hangulatfestő mellékszereplő-; népmesei figurává válik elbeszélő költeményében. A regény műfajában az elsők között Eötvös József adja reális rajzát Viola személyében. Novellairodalmunkban nemsokára Vas Gereben állít emléket a bakonyi betyárnak a Parlagi Képek több elbeszélésében, s ezzel mintegy példát ad a századvégi modernek kísérleteinek: Cholnoky Viktor, Krúdy Gyula rangos elbeszéléseinek, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-regényeinek. S a több mint fél évszázad irodalomtörténete már bizonyítja, hogy a betyár új életre kel: nem, vagy nemcsak népi hős többé, hanem az irodalmi művészeti ág, a műnemek és műfajok törvényszerűségeinek megfelelően kimunkált irodalmi hős, az interpretáció új megjelenési formája. Ahogy minőségileg új a XX. századi filmművészetben és szórakoztatóiparban megjelenő bandita, amely az ábrázolás új formáit teremtette meg s egyszersmind megindította a kialakított klisékkel való leszámolás folyamatát is (gondoljunk csak a hatvanas-hetvenes évek nem kis vitát kavaró szociográfiai ihletettségű magyar betyárfilmekre)." A BETYÁR ÉLETMÓDJA, A BETYÁRVILÁG JELLEMZŐI A betyár — közkeletű meghatározás szerint — olyan személy, aki személyes okok vagy a társadalmi renddel történő összeütközés következményeként elbujdosott, rablásra, útonállásra, fosztogatásra adta magát. 12 A betyár szó Bárczi Géza szerint eredetét tekintve perzsa szó, mely aztán oszmán-török közvetítéssel kerül a magyar szókincsbe. A XVIII. század közepén ,,legény, zsoldos, jött-ment" értelemben használatos. Pápai-Páriz Ferenc háromnyelvű szótárában a ,,magát vető", azaz csavargó legény értelemben ismeri. Nyelvészeink úgy vélik, hogy a betyár szó a magyarba közvetlenül szerb-horvát közvetítéssel került: a bécar szó ,,állandó foglalkozás nélküli legény" jelentéssel honosodott meg. M Az általános jelentésnek vidékenként sajátos változatai alakultak ki: a Dél-Alföldön a XVIII. század közepe óta használatos zsellér értelemben az olyan nincstelenek megjelölésére, akik termelőeszközzel nem rendelkeznek és törvényen kívül állnak. Az Alföldön többnyire a nőtlen, csavargó, tolvajságra hajlamos legényt értették alatta; a Hegyalja vidékén a városba bejáró napszámoslegényt nevezték így. Az Alsó-Duna mentén a hajóhúzó legényeket szólították betyárnak, a Felső-Dunántúlon (Komárom és Győr megyében) a pusztai nőtlen cselédeket, Göcsejben a független napszámoslegényt tekintették betyárnak. A Bakony és a Balaton vidékén — Veszprém és Zala megyékben — csak elvétve találkozunk a hivatalos iratokban a betyár kifejezéssel. Leggyakrabban gonosztevőket, csavargókat, fegyveres útonállókat, híres tolvajokat, szegénylegényeket, latrokat, „haramia huncutokat" említenek a források. A betyár szóval mindössze egyszer találkoztunk a kutatás során: a szentgáli kurrenskönyvben fordul elő 1797-ben. A XIX. század elején a ,,betyárkodás" kifejezés is felbukkan. 14 A néprajztudomány a hagyományban idealizálódott s az adott társadalmi renden kívül álló egyént tekinti betyárnak, vagyis a jelentéstaninyelvi meghatározást egy lényeges elemmel bővíti. Történeti-közigazgatástani tekintetben a betyárt nemcsak a társadalmonkívüliség állapota jellemzi, hanem az is, hogy a fennálló, érvényben lévő törvényeket megsértette, bűncselekményt követett el, büntetőjogi értelemben vett bűnöző, s mint ilyen vonható felelősségre, ítélhető el. Az elmondottakból egyenesen következik, hogy a kérdés eleve többoldalú vizsgálatot igényel, szemben az eddigi gyakorlattal, amely — kevés kivételtől eltekintve — szinte kizárólag a néprajzi szemléleten alapult."' Az eddigi kutatások alapján a XIX. század első felében a magyar betyárnak legalább két típusát különböztethetjük meg: az alíöldi lovas betyárt, a puszta bűnözőjét, akinek léte, életformája a XVIII-XIX. században kiteljesedő nagyállattartáshoz kötődik, s a dunántúli-hegyvidéki betyárt, ki gyalog, legjobb esetben is kocsin jár, életmódja az erdei emberé, megélhetési forrása a lopás mellett elsősorban az utazók megtámadása, kifosztása. 1 ' A dunántúli betyárvilág történetének, véleményem szerint, három jellegzetes szakasza különböztethető meg: az első gyakorlatilag a napóleoni háborúk megindulásától a tízes évek végéig tart; a második a húszas évek második felét, a harmadik a harmincas évek első-második harmadát öleli fel. A közbiztonságot a kilencvenes évektől főként a katonaszökevények, majd a nemesi felkelésre kivezényelt kisnemesek, ritkábban az insurrekcióra kényszerített parasztok veszélyeztetik. 18 A desertorok többnyire mint útlevél nélkül csavargó gyanús személyek kerülnek büntető törvényszék elé, miután a helységek elöljárói, a megyei katonaság, vagy a szolgabírói hivatal gondoskodik őrizetbe vételükről. Közülük sokan francia fogságból szöknek meg, mások 760 1. ábra. A bakonyi betyárok ellen a helytartótanács engedélyével kihirdetik a statáriumot. Részlet a körrendeletből (1798) Abb. 1. Mit Erlaubnis des Statthalterrates verkündet man gegen die Betyárén des Bakony-Gebirges das Standrecht. Ausschnitt aus der Zirkularverordnung (1798)
