A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Jánoska Péter–Törő László–Varga Kázmér: A Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatóság Felősörsi Műtárgyvédelmi Központjának fejlesztései terve, 1986–2000
szabályzat értelmében a raktárak mellett — a leltározatlan és kezeletlen tárgyak számára — átmeneti raktárát kell létesíteni (44. §. 3., ill. 6. bekezd.). A felsőörsi leendő (és meglévő) raktárak mellé szervesen kapcsolódó átmeneti raktárakat kell építenünk. Kialakítására két megoldás látszik kivitelezhetőnek: 1. Egyetlen, nagy alapterületű, nagy befogadóképességű raktár, vagy 2. minden anyagfajtához (raktárhoz) különkülön építendő. Az 1. pontban ismertetett módszer olcsóbbnak tűnik, de hátránya, hogy ebben az esetben egyetlen légtérbe (mikroklímába) kerül a festmény, a kő, a fa stb., ami az állagvédelmi szempontoknak nem felel meg. A 2-es számú megoldás esetleg drágább, ám de a biztonságosabb állagvédelem szempontjából, az esetleges fertőzéstől való védelem miatt jóval „kifizetődőbb". Az átmeneti raktárak (ha a 2-es számú variációnál maradunk) alapterületét mindenkor az adott anyagfajta határozza meg, ugyanis nyilvánvaló, hogy a bútor—fa raktár mellé nagyobb szükségeltetik, mint mondjuk, a textilraktár mellé, így az átmeneti raktárak alapterülete 18-60 m 2 között váltakozik. 1. 3. Ugyancsak szigorúan szabályozott a múzeumi raktárakban őrzött műtárgyak kutatási rendje. Eszerint ,,a tárgyak tanulmányozására a raktáron kívül kell külön helyiséget biztosítani" (45. §. 5. bek.). Ezért minden épületben (raktárépületben) legalább egy kutatószobát kell terveznünk. Alapterülete megegyezik egy nagyobb irodai szobáéval: 20-25 m . 1. 4. Itt tervezzük a múzeumi számítógépes nyilvántartás kiépítését is, amit célszerű személyi számítógéppel megoldani. A nyilvántartás segítségével minőségileg magasabb szintű vagyonbiztonságot is elérhetünk — nem számítva a tudományos feldolgozás meggyorsítását. 2. Az előzőekben felsorolt múzeumi gyűjtemény mennyisége egyértelművé teszi, hogy annak kezelése, tudományos feldolgozásra, kiállításra való előkészítése nem kis feladatot ró a restaurátor szakemberekre. A restaurálás fejlesztésének megértéséhez tekintsük át múzeumunk restaurálási-konzerválási tevékenységének rövid történetét. A vidéki múzeumok megalakulása, létrehozása után a századfordulón, majd a 10-es, 20-as években a műtárgyak kezelésére általában 1—1 olyan munkaerőt alkalmaztak, akik a múzeumszolgai feladatok ellátása mellett letisztogatták a tárgyakat, jobb esetben összeragasztották a cserepeket. Ez a helyzet évtizedeken keresztül változatlan volt, gyakorlatilag csak a tanácsosítás hozott ebben is döntő változásokat. A Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ 1974. évi közleményei szerint még 1960-ban is csak 1—1 restaurátor dolgozott minden nagyobb múzeumban, ritkán 2, esetleg 3 fő. Veszprémben is hasonló volt a helyzet. 1974-ben ez a szám átlagosan 2, 3, 4 főre emelkedett, de a Bakonyi Múzeumnál már 5 fő foglalkozott restaurálással. A VMMI-nél tehát mindössze tízegynéhány éve folyik intenzívebb restaurálási munka. A gyűjtemény nagyságát figyelembe véve, valamint a megnövekedett ütemű gyarapodást, kiderül, hogy még az ilyen nagyarányú és intenzitású fejlődés sem biztositotta-biztosíthatta a restaurálás-konzerválás naprakészségét. Ez a megállapítás országos viszonylatban is valós helyzetet tükröz. Az 1983. évi felsőörsi kiköltözésig — mint említettük — a restaurátorműhelyek a Bakonyi Múzeum alagsorában voltak. A helyiségek alkalmatlansága ellenére — többszöri átépítéssel — olyan műhelyek jöttek létre, amelyek ideiglenes működési engedéllyel üzemelhettek. A helyszűke és a szellőztetési gondok miatt nagyobb méretű tárgyat egyáltalán nem lehetett kezelni. A zsúfoltság már a létszámbővítést is megakadályozta. A felsőörsi műhelyek nemcsak méreteikben növekedtek a korábbi helyiségekhez képest. A beépített berendezések sokat lendítettek a munkán. Mind az 5 laboratóriumban működik elszívófülke, és a helyiségek szellőztetésére is több lehetőség van. Az új műhelyek-laboratóriumok berendezése után a restaurálási-konzerválási munka minősége is javult, bizonyos esetekben a teljesítmény is növekedett. Különösen a megtisztított tárgyak száma növekedett, elsősorban azzal, hogy a balácaí ásatás cserepeinek mosása a téli hónapokban is folytatódott az erre a célra rendszeresített kis alapterületű mosóhelyiségben. A kétségtelenül jelentős fejlődés ellenére ez a fejlesztési terv részletesen tartalmazza a korszerűsítés szempontjait, és figyelembe veszi a technikai-tudományos fejlődést is. A mostani állapot a munka folyamatosságát biztosítja, de a fejlesztés figyelembe veszi a hatékonyabb, intenzívebb műtárgyvédelmi szempontokat. 2. 1. Mint azt a fentiekben kifejtettük, a konzerválási-restaurálási feladataink magasabb szintű ellátásához a jelenlegi műhelyeink alapterületét és technikai-műszaki felszereltségét bővíteni kell. A jelenleg funkcionáló műhelyek nagyobb részének alapterülete és alaprajzi elrendezése máris kevésnek, illetve javítandónak bizonyul. Az 5 restaurátormühely összalapterülete 117 m 2 , míg a restaurátorok száma 7 fő. Az egy főre jutó alapterület kereken 6 m 2 , ami ugyan nem kevés, de ha végiggondoljuk az egyes munkafolyamatokat, máris megváltozik az arány. Évek óta a legnagyobb mennyiségű és munkaigényű tárgycsoport — a kerámián kívül — a fémek és a fémmel kombinált tárgyak. Ezen belül is különbséget kell tennünk a régészeti fémek és az egyéb (újkori, néprajzi stb.) tárgyak között. A földből előkerült tárgyak kezelése több időt és jól felszerelt laboratóriumot igényel, míg az egyéb műtárgyak nagyobb helyet kívánnak meg. A fémtárgyak savas pácolása vagy elektrokémiai tisztítása során olyan, egészségre ártalmas és tűzveszélyes gázok keletkeznek, amelyek elszívása igen fontos. A laboratóriumi elszívófülkékben csak kisebb tárgyak konzerválását lehet megoldani, ezért indokolt egy olyan 819
