A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Tóth Vilmos: Az igazságszolgáltatás szerveinek működése, változása és fejlődése Veszprém megyében 1871-től 1982-ig

kintheti. A kellő áttekintés végett betüsoros cégmutatót kell készíteni. Ez jelenleg is így van, általában főleg gazdasági társulások (például: a 20.015/1982. sz. alatt az AGROKER Balaton-tervezői Vállalat gazdasági közössége, a 20.018/1982. sz. alatt a MÉLYÉP gm gazdasági munkaközösség (kérik a bejegyzést). A társulások létrejöttét előbb az illetékes államigazgatási szerv jóváhagyja. A cégbíróság iratainak kezelési rendszerét először az 1875. december hó 1. napján kelt 26.922. F. I. K. és I. M., később a 42.200/1914. I. M. sz. rendelet szabályozta. Eszerint lényeges: a cégek mutatókönyvei alapján lehetett a cégjegyzékben megtalálni a keresett cég bejegyzését, a bejegyzés rovatai megmutatták az irattári jelet és az okmánytári számot, mely alatt az illető cég iratait és okmánytári anyagát meg lehetett találni. Ez a rendszer megváltozott a 36.000/1946. T. M. sz. rendelet következtében. A háborús események miatt sok cégirat és cégjegyzék elpusztult az országban, így a hivatkozott rendelet alapján az egységes gyakorlat érdekében (tehát Veszprémben is, ahol az iratanyagot szerencsére nem érte túl nagy károsodás) minden törvényszéknek újra kellett a cégjegyzékeket szerkeszteni. A Megyei Levéltárban készített új mutatókönyvek és a régi segédletek alapján az iratanyag tökéletesen kutatható. V. A CSŐDBÍRÓSÁG A csőd a gazdasági életben fizetésképtelenséget jelentett. Amíg az adós ilyen helyzetben volt, a hitelező per és végrehajtás útján szorgalmazhatta követelésének behajtását. Ez bírói eljárás keretében történt. Ha a fizetésképtelenség akuttá vált, a bíróság kérelemre a csődöt megnyitotta. Mivel a múlt században a fizetőképesség, a hitel nemzetgazdaságilag is fontos volt, ezért az eljárást a törvény nem bízta a hitelezők magántevékenységére. A csődjogot a tudomány hol a polgári perjogba, hol a végrehajtási eljárásba, hol a magánjogba, hol a közigazgatási jogba helyezte el, összetettségénél fogva. Leghelyesebb azonban ezt a témakört önmagában vizsgálni. Nálunk először az 1881. XVII. te. szabályozta ezt a területet (271. §.-ban!), s kiegészítette a 3328/1881. I. M. sz. rendelet. Két részt különböztetünk meg: az anyagi intézkedéseket és magában a csődeljárást. Volt közönséges és kifejezetten kereskedelmi csőd, egyetemes és részleges is. Vétségnek minősült, ha valaki azon célból, hogy magának, a közadósnak vagy másnak előnyt szerezzen, hogyha valaki valamely hitelezőnek vagy ennek beleegyezésével hozzátartozójának azon célból, hogy szavazatával bizonyos határozat hozatalához hozzájáruljon, pénzt vagy más anyagi előnyt adott vagy elfogadott. A csődeljárás vezetése az említett törvény szerint a törvényszék feladata (tehát a helyi törvényszéknek volt illetékessége). Megnyitották a csődöt, tömeggondnokot bíztak meg, és a csődbiztos is a bíróságtól kapott megbízatást. Legtágabb hatáskör a bíróságé. Az ügykezelés a bíróság egyéb ügyeiben lerögzítettek alapján történt. A felszámolási eljárás előtt ennek döntő befolyása volt. A bíróság csődbiztost nevezett ki tagjai sorából, aki a csődeljárás folyamán szükséges s a bíróságnak fenn nem tartott teendőket elvégezte. E biztos önállóan vezette a tárgyalásokat, s olyan határozatokat hozhatott, melyek nem voltak a bíróságnak, a tömeggondnoknak vagy a választmánynak fenntartva. Rendelkezései ellen egyfokú jogorvoslatnak volt helye a csődbírósághoz. A csődbiztos vezette a választmány megválasztását, a csődtömeget leltározta, engedélyt adott az adósnak lakhelyéről való eltávozásra, igyekezett a több hitelező közt az egyetértést biztosítani, a per megindítását a hitelező előtt igazolta, vezette a kényszeregyezségi tárgyalásokat stb. Csődhirdetményt a csödnyitási határozattal egyidejűleg kellett kibocsátani, mely a bíróság megnevezésétől kezdve, a közadós, csödbiztos, csődgondnok stb. megnevezésén át, a csődhitelezökhöz történő felhívásig tartott. E hirdetmény általában napilapokban látott napvilágot. A csődhitelezők a ,,bukott"-nak személyes követeléssel bíró hitelezői. Ezek kielégítése meghatározott sorrendben történt. A felszámolási határnap után a csődvagyont értékesítették. A csődtömegből mindenekelőtt a tartozások és a költségek voltak kielégítendők. Mód volt a csőd megszüntetésére, mégpedig: a) ha a közadósnak csak egy személyes hitelezője volt; b) ha a csődhitelezők ebbe beleegyeztek; c) ha a csődvagyont felosztották, a felszámolási tárgyalás után, lényegében a hitelezők beleegyezésével. Ezt követhette a rendes polgári peres eljárás. Ha a csődtömegben voltak olyan dolgok, melyek nem az adósnak, hanem másnak tulajdonát képezték, a dolgok visszakövetelhetők voltak. A csődbíróság tehát a törvényszéki eljárásra vonatkozó rendelkezések alapján járt el a csödbiztos, a hitelezői választmány és a tömeggondnok segítségével. A bírósági eljárás peren kívüli volt. Az 1912: LIV. te. 23. §.-a szerint az úgynevezett megtámadási pereket most már a polgári perrendtartás szerint vagy az egyébként is illetékes bíróság előtt vagy a csődnyitást elrendelő bíróság előtt kellett kezdeményezni. Ha a számadás békés úton nem sikerült, a kifogásokat a csődbiztos tudomására kellett hozni, aki az ügyet a csődbíróságnak adta át. Az 1913: XXV. te. 8. §.-a szerint: ilyen ügyekben az a törvényszék volt illetékes, ahol a kereskedő telepe vagy a kereskedelmi társaság székhelye volt. Végül az 1928: II. te. 6. §.-a kimondta, hogy a felszámolási határnap előtti lebonyolításhoz a csődbíróság felhatalmazása szükséges, főleg az egyezség megkötéséhez, tekintet nélkül tárgyaik értékére (itt már a pengőérték szerepelt). Ez a bíráskodás folyt kisebb, lényegtelenebb változtatásokkal 1945-ig. Ezt követően a csődbíráskodásra vonatkozó 802