A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Csoma Zsigmond: A filoxéra és hatása a Káli-medencében

vezték azt a rossz oltást, ahol az alanyvessző metszlapját a legfelső nóduszhoz túl közel vágták meg. Az oltást rafiával átkötötték és agyagos pépbe mártották, majd száraz homokba hempergették meg, hogy az esetleg egymáshoz érő oltócsapok össze ne ragadjanak. Rafiát először az oltásoknál használtak az oltóházakban. Az oltványokat tálcán a pince földjére fektették, ahol öszszegyűjtötték a gyökereztetésig. Az oltványok közé, ha egymásra rakták a vesszőket, egy-egy karót fektettek, hogy a sározott oltócsapok egymást ki ne mozdítsák. Abban az esetben, ha mohás oltást készítettek, nem kötötték és sározták be, hanem mohás, később már fűrészporral telt faládába fektették rétegesen az oltványokat. Az oltást úgy ellenőrizték, hogy egyet-egyet suhintottak az oltvánnyal, és ha az oltócsap nem esett ki, akkor jó minőségű volt az oltás. Ugyancsak ellenőrzési módszer volt az, hogy átnéztek az oltás metszlapjai között. Ha át lehetett látni, akkor nem sikerült az oltás. Sokszor méltatlankodtak is a szigorú követelmények miatt. ,,Miért, a nagyságos úrnak másodrendű nem is köll?" — kérdezték. Gyepellésnek hívták azt a pótlást, amikor a vad alany az oltványfejet lenyomta, ezért egy-két év múltán zöldoltással ismét be kellett oltani. A dugós oltás nem terjedt el általánosságban a Káli-medencében, mert a dugó, valamint a dugót átkötő drót megnövelte az oltvány-előállítási költségeket, a drótot a rozsda rágta szét, nem vált be. Csakis a módosabb gazdák használták, mint például a mindszentkállai Hoíímann borcenzár (-j- 1910), aki gráci borkereskedőkkel tartotta a kapcsolatot és részükre közvetített a Káli-medencéből borokat. A XIX. század végi szakirodalom a magyar félbevágott dugók minőségét nem tartotta jónak. A külföldi parafa dugókat a vám drágította meg, ezért a szőlőoltásnál használt lyukas és félbevágott parafa dugó árát a pénzügyminiszter rendeletileg mérsékelte.

87 Az oltó napszámosok legtöbbet a vincellérektől, elsősorban a tanult munkáltató vincellérektől tanultak és sajátítottak el. Köveskálon Győrtly Géza fogadta fel a tapolcai vincellériskolából kikerült Horváth Gábort, akitől nagyon sokat tanultak a köveskáli napszámosok az 1900-as évek elején. Öii Kálmán ugyancsak iskolázott vincellér volt, aki Takács Gyula bérlő szentimrepusztai gazdaságában tanította oltani a napszámosokat. Lengyel István — aki Hegyestőn volt vincellér a Balogh testvéreknél — Szabó Istvántól, a környék híres oltóemberétől sajátította el a zöldoltást. Szabó Révfülöpön, Marton Sámuel zsidó borkereskedőnél és birtokosnál volt vincellér az 1920-as években. Szentbékkállán a köveskáli szőlősnagygazda, Sebestyén Gábor által bérelt úgynevezett gróíi házban oltottak sokan, Sebestyén nagy telepítéseihez, valamint eladásaihoz. Már 1910 előtt milliós tételt is elértek az oltók, naponta 100-120 oltóember is dolgozott itt. Az amerikai alanyokat vesszőpucoló gyerekek tisztogatták, akik előbbutóbb oltani is megtanultak, és több próbálkozás után jelentkeztek ojtani. Ojtókést a vincellérektől kaptak, Sebestyén Gábor oltást irányító munkáltató vincellére, Popp Károly félnapi ingyen betanulás után, délután már felvette napszámba a jelentkezőket. Az oltásnál az volt a fontos, hogy egyenlő vastagok legyenek az összeoltandó veszszők. Az oltók már vesszőről ismerték a fajtákat, hiszen nagy tömegben oltottak. A tudálekoskodót azonban kicsúfolták, megszégyenítették, rábizonyították, hogy az a fajta, amit éppen a kezében tart nem más, mint az oxlánderi luciter fajta, amit természetesen nem ismerhetett. Az ügyes kezű oltók naponta 500, sőt előfordult, hogy 1000 darabot is be tudtak oltani. Az átlag 300 db/nap volt, így az oltás még a forgatásnál is jobb keresetet jelentett. A jól oltóknak nagy tekintélyük volt, nevük a mai napig fennmaradt, mindenki ismerte és kissé irigyelte is őket. Precíz, könnyű munkával tudtak jól keresni. Az oltóembereket az előkészítők és az oltóágvágók szolgálták ki. Ök kevesebb napszámot kaptak. A jó oltók már saját oltókésükkel dolgoztak. A korabeli szaklapokban is hirdetett drezdai Kunde-cég oltókéseivel vagy a tapolcai Foltányi nevű késes oltókéseivel dolgoztak. A pontosan, megbízhatóan dolgozó oltóembereket szívesen hívták rendszeresen vissza, sőt egymástól igyekeztek ajánlatokkal elcsábítani, mivel az oltásra kevés idő állt rendelkezésre. Az egykori oltólisták azt bizonyítják, hogy a gazdák is ragaszkodtak a jól dolgozókhoz, ezért listáikon rendszeresen szerepeltek az azonos oltók nevei. Eleinte csak a férfiak oltottak, majd később a nők is. Gyenis Kornélia köveskáli birtokosnál — valószínű a miniszter utasítására kapott amerikai alanyvesszőkből — 1909. április 19. és május 1. között két hét alatt — naponta 2-5 ember (főleg lányok) 13 381 oltványt készített. Chasselasból 1410 darabot, Erdei és Piros traminiből 500 darabot, Zöldmuskotályból 400 darabot, Piros Chasse751