A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Selmeczi Kovács Attila: A szántóföldi talajművelés eszközeinek változása a Káli-medencében
hasonlóan — vonófát, bokkót akasztottak, amelyen két kapocs volt a hámfák megtartására. Az oldalazást rendszerint két állattal végezték, mert a kb. 2,5 méter szélességet kitevő deszka húzatása nagy erőt igényelt. A kocsioldal belső, sima felét fordították a föld felé. Súlyának növelése végett megrakták kővel vagy gyöppel, nagyméretű füves hanttal, de általában maguk is ráálltak, különösen, ha lovakkal dolgoztak. A hajtó a gyeplővel tartotta meg magát. Az ökörfogatnál ritkábban álltak az oldaldeszkára. Ha ez előfordult, akkor a tézslához erősített kötélbe kapaszkodtak. Amikor a szekéroldal vége kezdte túrni a földet, leléptek róla (Monoszló). A talaj elsimítására a kocsioldal helyett kimondottan erre a célra szolgáló deszkát is használtak. Sajátos módon ezt a speciális eszközt, amely teljesen hasonlított a szekéroldalhoz, simítanak nevezték. 43 A deszkával végzett munkát pedig következetesen simítózásnak említették. A simítódeszkát általában mindenki maga készítette el, és a kováccsal megvasaltatta (Köveskál). 44 Az oldalazást szintén a tavaszi vetésekkel kapcsolatban tekintették fontos műveletnek, aminek elsődleges célját a talajnedvesség megőrzésében határozták meg. A tavaszi gabona és takarmány (árpa, zab) talajának elsimítását az aratás szempontjából is lényegesnek ítélték meg. Ezzel szemben az őszi gabona, különösen a búza földjét, többen csak könnyüboronával (tövisboronával) vagy magtakaróval húzatták meg, és nem oldalazták, abból a meggondolásból, hogy ne legyen nagyon sima a föld felülete, mert különben a szél elhordta a havat a vetésről (Balatonhenye). 45 A deszkával, szekéroldallal végzett talajsimítás tulajdonképpen egy speciális talajegyengető eszköz, a henger munkáját is pótolta. Az 1920as évektől ugyanis nemcsak a tövisborona rovására terjedt el az oldalazás, hanem a hengerezés munkatechnikájának kibontakozását is korlátozta, mert a kisebb gazdaságok éppen ezen egyszerű megoldás miatt nem igényelték a jóval 1. Az eltérés a Balaton két partvidékének gazdálkodási módjában is szembeötlően megmutatkozik. Vö. JANKÓ János: A balatonmelléki lakosság néprajza. Budapest, 1902. 231—248. 2. A Balaton északi partvidéke lasabban követte a gazdálkodás változásait, mint a déli terület. JANKÓ op. cit. 244. 3. Az eszköztípusok részletes értékelését adja BALASSA Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Budapest, 1973. 402—443. 4. Az eketípus előnyeire 1. BALASSA op. cit. 421—425. 5. Hasonló elnevezést használtak Szentgálon is. VAJKAI Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Budapest, 1959. 88. 6. Országos méretekben az 1920-as évekig a félvas ekéket teljesen kiszorították a vasekék. BALASSA op. cit. 443. — A kisebb gazdaságokban pl. Pátkán (Fejér m.) a húszas évek végén jelentek meg a vasekék. SZKLADÁNYI Károly: Egy pátkai volt kisparaszti gazdaság eszközkészlete. In: Néprajzi pályamunkák Fejér megyéből. Szerk.: Lukács László. Székesfehérvár, 1978. 10. költségesebb henger beszerzését, alkalmazását. Noha az első világháború utáni években csaknem mindenütt felbukkant a henger a legmódosabb parasztgazdaságokban, a gazdák többsége nem tekintette nélkülözhetetlen eszköznek. 41 ' Eleinte 2-3 méter széles, egytagú hengert csináltattak a helyi bognárral, a harmincas években inkább a háromtagú hengert részesítették előnyben. Ezt a szállíthatóság és mozgékonyság szempontjából egyaránt jobbnak mondták. A henger leveleit úgy kapcsolták össze, hogy hátul kettő, elöl egy helyezkedett el. A henger elsősorban a köves földön bizonyult alkalmas eszköznek, mert jobban elnyomta a köveket, mint az oldaldeszka. Noha a henger szerepköre szintén a fogasolás utáni talajsimítás volt, használata inkább a tavaszi munkákhoz kapcsolódott. Elsősorban az őszi vetés gondozásához vették igénybe, amikor ,,a fagy felszítta a vetéseket, a hengerrel megtömték, hogy a gyökér szoruljon meg" (Balatonhenye). 47 Ha a kora tavaszi fagyok után felengedett talaj felduzzadt, hengerezéssel nyomták vissza a gyökérre a földet. Ehhez a kényes munkához legalkalmasabbnak a hengert tartották, még a birkákkal való megjáratásnál, töretésnél is jobbnak mondták. 48 Ilyenkor azok is kölcsönkérték a hengert, akik egyébként nem használták. De arra is volt példa, hogy a hengerrel rendelkező nagyobb gazda csak a felfagyott vetések megtömésére vette igénybe a hengert, egyébként oldalazott (Szentbékkálla). A Káli-medence parasztgazdaságaiban a talajművelés munkaformája tulajdonképpen a legutóbbi időkig megőrizte azt a hagyományos eljárásmódot, amit tömören így fogalmaztak meg Salföldön: ,,a szántásra rávetett magot befogasolták a földbe és lesimították, hogy aratáskor a kasza ne akadjon bele a kupákba". 49 A századforduló után végbemenő részleges eszközváltások — ha nem is változtatták meg ezt a hagyományos munkafolyamatot — észrevehető intenziválódást idéztek elő az agrotechnikában és a paraszti munkaszervezésben. 7. Várongon (Tolna m.) a Kühne-eke 1910—1914 között terjedt el. Ezzel egy időben használt Sack-ekét kevésbé becsülték. Vö. TAKÁCS Lajos: Egy irtásfalu földmüvelése. Budapest, 1976. 89. 8. Hoffmann József (1906) közlése. 9. Konkrét példát Szentbékkálláról közöl ezzel kapcsolatban SELMECZI KOVÁCS Attila: Miért jobb a faeke? In: Néprajzi gyüjtőúton a Káli-medence falvaiban. Szerk.: S. Lackovits Emőke. Veszprém, 1983. 5. 10. Ennek elterjedt gyakorlatára utal VAßGA Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848— 1914. I. Szerk.: Szabó István. Budapest, 1965. 325. 11. Istvándy Antal (1908) közlése. 12. Hoffmann Antal (1911) közlése. 13. Szentgáli vélemény szerint is a faekét nehéz volt tartani. VAJKAI op. cit. 88. 14. Pálffy Dániel (1910) közlése. 15. Az eszközváltásnál a szántás mélységében megmutatkozó különbségre utal BALOGH István: A JEGYZETEK 731
