A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Selmeczi Kovács Attila: A szántóföldi talajművelés eszközeinek változása a Káli-medencében

olyan véleménnyel is lehetett találkozni, hogy a szántásra közvetlenül vetett magot ,,jobban bevette a föld", a rávetés mélyebbre került (Balatonhenye). Ez a gyakorlat mindmáig megőrződött. 1983-ban Kékkúton módomban állt tavaszi árpa kézi vetését megfigyelni, a vetőmagot á barázdára szórták (2. ábra). A kézivetés egyértelműen férfimunkának minősült, a nők nem is vállalkoztak ennek elvégzésére. A gabonaneműt, különösen a búzát a vetés előtt galiccal csávázták, rezgalicoldattal meglocsolták, hogy ne legyen üszögös. Úgy is említették, hogy pácolták a vetnivalót.

21 A vetéshez nagyméretű vászonlepedőt, vetőruhái, abroszt kötöttek a nyakukba, olyan módon, hogy jobb kezük felől nyílást hagytak rajta. A vetőruhát más célra nem használták; ha nem volt rá szükség, a padláson, kamrában tartották felakasztva. A vetőruhába egyszerre egy véka (2025 liter) vetőmag fért el. Nagyobb terület bevetésekor a vetőt maghordozó asszony vagy gyerek követte, aki a vetőmagos hordóból füles faedénnyel, vékával cipelte a magot a vető után.

22 A vető jobb kézzel szórta el a magot minden lépésnél; amint mondták, két lábra, lépésre vetettek. Amikor jobb lábbal kiléptek, jobbra; bal lábnál bal felé lendítették félkörívben a karjukat. Marokból vetettek, az ujjaik között szórták el a magot. ,,Az ujja között vetett az ember, az ujjával széjjeszteni köll a magot" (Monoszló).

2i A nagyobb kiterjedésű, szélesebb földön a szántás irányára merőlegesen szórták el a vetőmagot, hogy jobban megtapadjon a barázdák között. A keskeny földeken viszont a barázda irányát követték. Az első világháború után az orosz fogságból hazatért gazdák némelyike a mag elszórásának azt az idegenben megismert módját kezdte alkalmazni, hogy két lépés alatt hármat dobott: jobbra, balra és középre. Ezt gyorsabb és jobb munkatechnikának tekintették, mert pontosabban beterítette a földet, ,,egymás mellé került a mag" (Balatonhenye). Annak ellenére, hogy többen is átvették ezt a vetési módot, mégsem vált szélesebben elterjedt munkatechnikává. A kézi vetéssel kapcsolatban még él annak a szokásnak emléke, hogy a munka megkezdése előtt a vető a nyelve alá tett egy szem búzát, és úgy vetett. Egész idő alatt nem szólt semmit, még ha kérdezték, akkor sem (Szentbékkálla).

24 Az eljárás hiedelemtartalma azonban már feledésbe merült a visszaemlékezők tudatában. A vetőgép meglehetősen lassan honosodott meg ezen a vidéken. Ugyan némelyik faluban az 1910-es évek közepétől megjelent egy-egy nagygazda földjein, azonban a középbirtokosok még a harmincas években is ragaszkodtak a kézi vetéshez. A nagyobb terület bevetéséhez többnyire egymástól kérték el a vetőgépet, a kisebb parcellákon, egyenetlen, lejtős földön a legutóbbi időkig kézzel vetettek.

25 Ezért is tartották azt, hogy kézzel gyorsabban ment a vetés (Monoszló). Azt azonban egyaránt elismerték, hogy a vetőgéphez kevesebb szem kellett, egy hold föld bevetésénél legalább 20 kg vetőmagot takaríthattak meg.

26 A vetőgép használatának másik előnyét a vetés egyenletességében látták, ugyanis a vetőgép csövei a magot a talajfelszín eltéréseitől függetlenül egyforma mélyre juttatták, a csoroszjája pedig betakarta a magot. így a vetés biztonsága is jóval meghaladta a kézi vetést, különösen a rögös földben, ahol a nagy kupák, rögök miatt egyenetlenül tudott kikelni a kézzel elszórt mag. Erre "vonatkozóan mondták Monoszlón, hogy ,,a vetőgép jobb volt, mert minden szemet a földbe tett". Az első vetőgépekre úgy emlékeznek, hogy nehézkes szerkezetű, hengeres gépek voltak, melyeket Németországból, Ausztriából hoztak. Az 1920-as években viszont a hazai gyártmányú kanalas vetőgépeket, a Kühne és a Budapesti Gépgyár termékéit használták. A 13 soros vetőgépet kedvelték a legjobban, ennél nagyobb gépet a szűk dűlöutak miatt nem is használhattak. A vetőgépek alkalmazását a kapásnövények, elsősorban a kukorica nagyobb arányú termesztése segítette elő az 1930-as évek végétől, amikor a közepes parasztgazdaságokban is egyre több helyen dolgoztak vele.

28 A vetögéphez ökör- vagy lófogatot egyaránt alkalmaztak, bár a lovak gyorsaságuk miatt előnyösebbnek bizonyultak ennél a munkánál is. A nagyobb gazdaságokban rendszerint lovakat fogtak a vetőgép elé. A gépi vetés két embert igényelt, egyik vezette a lovakat, a másik a gép után ment és figyelte a vetőcsöveket. Ha netán valamelyik eldugult, a gépet megállították, és a csövet kitisztították. A nagygazdák egyszerre 2-3 géppel vetettek, amelyek egymás mellett haladtak. A gépi vetés eleve egyenletesebb talaj felületet kívánt meg, amelyen könnyebben haladhatott a gép és a vonóállat. Az eldolgozatlan barázdákon, rögös szántáson a gépet nem lehetett megfelelően kihasználni, ezért a gépi vetés előtt mindig elvégezték a fogasolást. Tehát a gépi vetés azt a lényeges agrotechnikai változást eredményezte a káli falvak földművelésében, hogy a szántás utáni fogasolást általánosan alkalmazott gyakorlattá tette, megváltoztatva a hagyományos munkaszervezési formát.

29 Amint már szóba került, a tradicionális munkatechnikáknál a kézi vetés után következett a fogasolás. Ez a munkaforma a barázdák felületének kiegyenlítése és a rögtörés mellett a vetőmag betakarásának feladatát is ellátta. A gépi vetés esetében viszont a vetés utáni másodszori fogasolás sokkal inkább a felszín további egyengetését és porhanyósítását szolgálta, hiszen a mag elhelyezéséről a vetőgép gondoskodott. A különösen rögös, száraz talajon azonban a fogasolás kevés eredménnyel járt, ilyenkor rákényszerültek a honttörésre. Balta vagy fejsze fokával verték szét a nagyobb rögöket a szántás után, mielőtt a vetésre sor került. Különösen szárazság idején kellett végezni ezt a fáradságos munkát, amikor a nagy hontok miatt nem tudtak fogasolni. Szentbékkállán voltak, akik a rakomán-(burgonya-) és a lucernaföldet rendszeresen a fejsze fokával végzett rögtöréssel is igyekeztek még porhanyósabbá tenni.

30 Mindenütt törekedtek arra, hogy a vetőre szántott föld ne száradjon ki, ezért a szántás 728