A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

hogy a gyapjú beszerzésénél a céhbeliek egymást nem fogják felüllicitálni, sőt inkább arra törekednek, hogy minél jobban leszorítsák a kereskedőktől vásárolt gyapjú árát.

79 Szinte egyetlen példánk arra a fenti gyűlés, hogy a helyi mesterek kapcsolatba kerülnek egymástól távoli városbeliekkel. A megállapodás ugyanakkor a céhek védekezését bizonyítja a nyersanyagszállító kereskedőtőkével szemben, hiszen egységes fellépést jelez a kereskedőkkel szemben. A tapolcai szabók 1744., a csizmadiák—vargák 1744. és a takácsok 1756. évi privilégiumai

80 sajnos megsemmisültek. Más tárgyi emlékek azonban bizonyítják a céhek létezését, esetenként még az eddig fel nem soroltakét is. Fontos bizonyíték a céhpecsét és -láda, hiszen a pecsét tette a céh minden iratát hitelessé, a ládában pedig őrizték a céh „kincseit", privilégiumát, iratait, pénzét stb. Ezek közül az emlékek közül maradt meg néhány: a sümegi szabók 1707. évi, a tapolcai csizmadiák 1700., a mészárosok 1721., a fazekasok 1761. évi pecsétnyomója.

81 Ebből megállapítható, hogy a céh pecsétje a privilégium keltének évében vagy az ezt követő évben készült. Kizárólag pecsét bizonyítja, hogy Sümegen ács- és molnárcéh,

82 később pedig kovács-, lakatos- és nyereggyártó céh

83 is működött; az előbbinek a pecsétje 1767. évi eredetű, az utóbbié pedig 1786. évi. Az egyéb tárgyi emlékek közé tartozik a behívótábla és a céhkorsó. A sümegi csizmadiák 1755. évi elpusztult behívótáblájának egyik oldalán a csizmadiák termékeinek és két legjellegzetesebb szerszámuknak, a bics/dó-nak, a bárd alakú bőrszabó késnek, és a bőr simítására szolgáló rézbunkónak, a musíá-nak az ábrázolását, másik oldalán pedig az említett évszámot látjuk.

84 Fennmaradt a sümegi kovácsok, lakatosok, nyeregkészítők 1759. évi, valamint a csizmadiák 1796. évi korsója.

86 Nem vitatható, hogy a XVIII. századi céhszabályzatok tartalmaznak olyan előírásokat, amelyek általánosak, mindenkor és minden szabályzatban megtalálhatók: az iparosélet különböző szakaszaira vonatkozó körülmények (az inasok, legények és mesterek jogai, kötelességei), a vallásos, szociális, etikai követelmények, a kontárok elleni védekezés stb. Ilyen értelemben tehát nem szükséges különbséget tenni a XVII. és XVIII— XIX. századi szabályzatok között. Nem állt módomban az összes XVIII. századi privilégium szövegét megismerni, de a néhány elolvasott szabályzat alapján megállapíthattam, hogy a század eleji artikulusok egyrészt stilárisan és számszerűen, másrészt tartalmilag is az 1600-as évek artikulusaival mutatnak hasonlóságot, vagyis tartalmaznak még egyedi sajátosságokat. (Meglepően részletes a 30 cikkelyes mészárosszabályzat.

87

) A hasonlóság magyarázata az lehet, hogy a szabályzatok elnyerésének leggyakoribb útja még a XVIII. század elején is a más városban már korábban megalakult céhtől való átvétel. Néhány jellegzetesen XVII. századi artikulus a XVIII. századi privilégiumokból hiányzik: így például a város érdekeinek, javának emlegetése, ami a XVII. században valószínűleg a török elleni városvédelmet is jelentette, s amire most, a XVIII. században már nincs szükség. Nem írják elő a mesterek öltözködését sem, továbbá az ebét, macskát megölő iparosokról sincs már szó. A vallásra vonatkozó artikulusokban már hangoztatják, hogy csupán katolikus mester vehető be a céhbe: a tapolcai mészárosok 2. punctuma előírja, hogy ,,Szűz Mária és a Szentek ellen senki sem szólhat", illetőleg ,,Ezen céhben és Gyülekezetben foglaltatott mesterek senkit, aki nem katolikus, magok közé és Gyülekezetekben ne fogadjanak, céheknek elvesztése alatt". Az utókor számára annál is inkább értékesek a XVII. századi és a XVIII. század eleji szabályzatok, mert az 1770-es évek privilégiumai már nem tartalmaznak egyedi és helyi vonásokat. Királytól származó kiváltságlevelek ezek, mereven kidolgozott és megfogalmazott cikkelyekből állnak. Egyöntetűen 18 pontosak: az első mindig a katolikus vallás követelményeit (zászlócsináltatás, procession való részvétel, illetőleg az azok elmaradásakor fizetendő büntetés), a második a céhgyűlések tartását, a harmadik a mesterválasztás mikéntjét írja elő. A következő két artikulus az inas- és legényélet követelményeit határozza meg, továbbá a becsületes munkára, erkölcsös magatartásra int 4 cikkely. A 15. és a 17. rendelkezik a betegeknek és a halottaknak járó tisztességes viselkedésről, a 16. az özvegy mesternek sorsáról. A további artikulusok szabják meg a mester lányát vagy özvegyét feleségül vevő legényeknek járó könnyítést, a vidéki mesterek felvételét, illetőleg tiltják a filiális céh állítását, rendelkeznek a kontárok ellen, szabályozzák a vándorló legények fogadását és a comissarius kérését földesúrtól vagy városi tanácstól. Ezek a privilégiumok tehát előírják mindazt, amivel eddigi szabályzatainkban már találkoztunk. Amikor el kell ismernünk, hogy Mária Terézia elérte célját a céhek egységesítésével, tényként kell megállapítanunk, hogy céheink elvesztették sajátos egyéni színüket. Azonos a felvételi taxa, de még a büntetések nagysága is, általában az inas- és vándoridő is, de egyforma a mesterválasztás módja, sematikus a becsületes életre intő cikkelyek szövege. Új, eddig meg nem található követelmények: a lakomák eltiltása (,,Minden vendégeskedés, iddogálások megtiltatnak, nem szabad az új mestereket vagy ebéd vagy italadással bármely szín és fogás alatt terhelni"), a comissarius jelenlétének előírása (,,A céhbeliek kötelesek a földesúrtól vagy városi tanácstól egy comissariust kérni; minden gyülekezetnél jelen lesz, a céh dolgait csendesen, igazságosan a céhbeliekkel együtt elvégezni tartozik"), valamint egységesek a vallásos előírások. A követelmények vizsgálatakor egyértelművé válik, hogy a központi hatalom egységesíteni szándékozott a szokszínű, színes céhéletet, ugyanakkor képviseltetni kívánta magát a szervezeteknél a commisariusokon keresztül, korlátozva ezzel a céhautonómiát, a vallásos előírások pedig a Regnum Marianum-ideológiát óhajtották az iparostársaságokban is terjeszteni. Művelődéstörténeti és néprajzi szempontból sajnálkozva kell néznünk mindezt, még akkor is, 541