A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

szerzésének útját és módját, másrészt tartalmazzák a tagok kötelességeit és jogait, valamint a céhélet szokásait. Utóbbiak ismertetésére — ismétlés elkerülése végett — nem kerül sor, mert az korábban más helyen megtörtént.

42 Sajnálatos, hogy Sümeg és Tapolca XVII. századi céhes életéből tárgyi emlékek (pecsét, céhláda, korsó stb.) nem maradtak fenn. III. Míg a mezővárosok XVII. századi összeírásai — amint említettük — az ipar vonatkozásában annyira szűkszavúak, úgyszólván semmi adatot sem szolgáltatnak, addig a XVIII. századi mezővárosi ipar vizsgálatának elengedhetetlen forrásai. Egyrészt azért, mert ezek mutatják meg, hogy a török kiűzése után képes-e s milyen mértékben egy-egy helység az újjáépítésre, a nyugodtabb körülmények között a termelőmunkára, mintegy komplex képet adnak a mezőváros gazdasági életéről, társadalma helyzetéről, másrészt azért fontosak, mert általában feltüntetik az iparosokat. Ezeknek a conscriptióknak a segítségével mérhetjük le, történt-e előrelépés az elkövetkezendő közel másfél évszázad alatt. Az összeírásokhoz hasonló fontosságú a helytörténeti irodalom ismerete. Bevezetőmben jeleztem, hogy városaink vonatkozásában kevés feldolgozás létezik. Kevés a rendelkezésünkre álló egyéb forrás is. Felhasználásuk mégis szükséges, mert a conscriptiók csupán egy-egy év adatait közlik. Miután az 1711., az 1750. és az 1770. évi összeírás kevésnek bizonyult mind a városok gazdasági, társadalmi képének, mind a XVIII. századi iparuk helyzetének megrajzolásához, felhasználtam minden további forrást; így is csupán azokat a hatóerőket próbáltam vizsgálni — a teljesség igénye nélkül —, amelyek a városok kézműiparát befolyásolhatták pozitív vagy negatív irányban. Az első hiánytalan, biztos és pontos XVIII. századi összeírás 1711-ből való. Ekkor például Keszthely 131 vagy Kanizsa 84 adózó családfőjével szemben Sümegen 55, Tapolcán 50 családfőt írtak össze.

43 Megdöbbentően alacsony a családfők száma, de számításba kell venni, hogy alig 20 év telt el a török uralom felszámolása óta. Lipót király 1701-ben megszünteti ugyan a végvári katonaságot,

44 a török harcokat követő kuruc háborúkban váltakozó hadiszerencsével, de még az események gyújtópontjába kerülnek mezővárosaink 1709-ig. Ekkorra Sümeg már nagyjából újjáépült az 1701. évi, az egész várost porrá égető tűzvész után,

45 Tapolcán pedig Volkra János veszprémi püspök elismerte az 1656. évi szabadságlevélben írt jogokat. Számolnunk kell viszont az 1711. évi pestisjárvány hatásával is; Tapolcán például a csekély számú lakosságból 30-an haltak meg.

46 Városaink mezőgazdasági jellegét a bevetett területek nagysága, az igásállatok és tehenek száma bizonyítja. Ugyanakkor az iparosok száma is szép, de nem tűnik ki az összeírásból, hogy milyen mesterséget űznek. Az a kérdés is felmerül, hogy milyen mértékben tekinthetjük őket iparosoknak: a mezőgazdasági munka-e a főfoglalkozásuk, s az ipart csupán annak kiegészítéseként gyakorolják, vagy a vagyoni helyzetük olyan szegényes, hogy kényszerítő körülmény számukra a mezőgazdasági termelés is. E kérdés megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a XVIII. század eleji kézműveseknél a mezőgazdasággal való foglalkozás annyira elterjedt, hogy ennek az iparfejlődés érdekében történő megakadályozása kormányzati célkitűzés volt. A külföldről behívott iparosok kedvezményeit és működésük egyes feltételeit meghatározó törvényben az országgyűlés azzal az indokolással veszi tudomásul a Helytartótanácsnak azt az intézkedését, miszerint a behívott iparosoknak telkük ne legyen, ,,nehogy ezeknek művelése őket a kézművességtől elzárja".

47 1711-ben Tapolcán 22 mestert írnak össze, ami a családfők 44% -a. 50% -uk rendelkezik szőlővel, a város összes bortermésének kb. 1/3-a tőlük származik, összeírnak még 8 méhészt, 2 kereskedőt. A vetésterület 23% -a iparosoké, de ez csupán 6 mesteré, akik rendelkeznek igásállatokkal is. Feltehető, hogy a 22 kézműves éppen azért foglalkozik iparral is, mert szegényes vagyoni helyzetük kényszeríti őket a létszükségleti cikkek (eszközök, szerszámok és ruházati cikkek) előállítására, esetleg eladására. Még inkább ezt látszik igazolni Sümeg iparosainak szegénysége. Itt 18 kézművest írtak össze (6 kereskedőt is); 6 mesternek semmije sincs, további 4-nek csupán adóssága. A többi 8 iparos közül 3-nak van szőlője, 2-nek vetése. Ha összevetjük két mezővárosunkat például Kanizsával — ahol 20 iparost talált az összeírás, s közülük 16 összesen 113,5 köbölnyi földet, az összes terület 24% -át birtokolja —, úgy tűnik, hogy míg Sümegen és Tapolcán létszükséglet az iparral való foglalkozás, Kanizsán főfoglalkozás a mezőgazdálkodás, s az iparosok csak a téli hónapok okos kihasználásaképpen űzték a mesterséget. Sümeghez és Tapolcához Keszthely hasonlítható, ahol a 42 mester 198,5 köbölnyi vetéssel rendelkezik ugyan, de 20-an igaerő nélküliek, tehát gabonatermelésre úgyszólván képtelenek. Feltehető viszont itt is a jelentős szőlőgazdálkodás szerepe, ami a Balaton környéki mezővárosokban közös vonás.

48 Ismerve az 1711. évi összeírás iparosadatainak szűkszavúságát, mégis jelentősnek kell tartanunk az 1715. és 1720. évi összeírással szemben, ugyanis ekkor még csak nem is jelezték a kézműveseket. Zala vármegyét a bihari összeírókra bízták, akik nehézségekkel küzdve végezték munkájukat, egyrészt a megye nagysága és a községek nagy száma miatt, másrészt azért, mert nekik idegen, nehézkesen bejárható terület volt. Még ekkor is viseli a vármegye a török és kuruc háborúk, valamint a pestis nyomait; s az összeírok is megjegyzik, milyen nyomorúságos állapotban került ki Zala vármegye a török uralom alól. Tapolca lakosságáról 1715-ben megemlítik, hogy a szabadosok közé tartoznak, a török időkben végvári katonák voltak. 1711 és 1715 között Tapolcán és Sümegen lassú a fejlődés, 9-10 családfővel gyarapodott csupán 535