A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)

Laczkovits Emőke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945

„Hinta baba, ringó. Repülj rózsabimbó! Hopp, a torony tetejében van egy csodahintó. Ülj föl a hintóba, szállj a kerek tóba! Gyere vissza fehér hattyú csingilingi szóra."

78 De a nagyanya vagy a nagyapa mesélt is a gyermekeknek. Nyári estéken kiült velük az udvarra és beszélt a holdról, a csillagokról. Pl. „A hold Isten kalácsa. Ha fogy, akkor a jó Istenke egy-egy szeletet ad belőle az éhes gyermekeknek. Ha újra gömbölyű, akkor megint sütött, hogy kioszthassa újra az éhes kisgyermekeknek."

79 (A jövő néprajzi kutatásának lesz a feladata a gyermekeknek mondott mesék összegyűjtése is Veszprém megyében.) Télen, a lakásba szorulva hallgatták az öregek elbeszélte mondákat, babonás, sokszor félelmet keltő történeteket és a háborús emlékeket. De már apró koruktól fogva találkoztak a közösségi szokásokkal is. Mihelyt beszélni kezdett a gyermek, tanítgatták, kedveskedve, selypesen szóltak hozzá. Leggyakrabban selypesen is beszéltek, sok egészen iskoláskoráig, ugyanis nem javították a helytelenül kiejtett szavakat. Az asszonyok szívesen énekeltek is a kicsiknek „szenteset, meg világit." Nagy gondot fordítottak vallásos nevelésükre. Korán megtanították imádkozni. Az imádságokat az anyától vagy a nagyszülőktől tanulták meg. Mindig a család legvallásosabb tagja foglalkozott a gyermekkel, ügyelte vallásos nevelését. Ennek módja családonként változott, a család (elsősorban a családfő, a nőtagok) vallásosságának mélységétől függött mindhárom felekezetnél. Pl. Balatonakaiiban egy evangélikus asszony emlékezett vissza, hogy minden este és reggel nagyapja vezetésével a család körülülte az asztalt, imádkoztak, énekeltek és csak azután láthattak bármilyen dologhoz. Ahogy Bálint Sándor mondotta: „a klasszikus paraszttársadalomban a parasztember egész élete Isten színe előtt zajlott le."

80 Ez a szellem figyelhető meg a gyermekek nevelésében is. Este imádság nélkül a beszélni tudó gyermek nem feküdhetett le. Gyakori volt az étkezés előtt együtt elmondott ima is. A katolikus családokban a gyermekeket megtanították Jézus és a szentek nevére is. Többször előfordult, hogy a házi Szent Antal vagy Szűz Mária szobor előtt imádkoztak közösen téli estéken. Böjti napokon térden állva mondták az olvasót a gyermekek is. Az otthon tanult imádságokhoz az iskolában újat is megtanultak. A karra vehető néhány hónapos apróságokat már elvitték a templomba. Ha az édesanya nem vihette, vitte a nagyanyja. A 4—5 esztendősek már nagyobb testvérükkel vagy az idősebb utcabeliekkel ^nentek. Az iskoláskorúaknak kötelező volt katolikusoknál minden reggel, vasár- és ünnepnap részt venni a misén, protestánsoknál pedig vasár- és ünnepnap az istentiszteleten. Négyesztendős koruktól kezdve a templom24. ábra. Gyermekek Tihanyból 1930 körül. Bakonyi Múzeum Veszprém Abb. 24. Kinder von Tihany um 1930. Bakonyi Museum Veszprém ban a gyermekek nem ülhettek le, hanem elöl álltak. Az évek során mindig hátrább kerültek. Mire a lányokból menyecske lett, a padok között volt a meghatározott helyük. Nem fordult elő, hogy az elsőáldozásból vagy 12—15 éves korban a bérmálásból, konfirmálásból kimaradt volna gyermek. Bérmáláskor bérmakeresztszülőt választottak, akiktől a leányok egy kasmír- vagy bársonykendőt, imakönyvet és rózsafüzért, a fiúk ünnepi „üngöt" kaptak. A gyermekeket a beszéddel együtt tanították meg a felnőttekkel, az idősebbekkel szembeni tiszteletadásra. A szülőket, a nagyszülőket, de még a 15 esztendővel idősebb testvérüket is magázták. Szüleiket „idesapám" — „idesanyám"-nak, nagyszüleiket öregapám—öreganyámnak - a kicsik „enyanya", „epapa" néven szólították. Az idősebb testvér „nénnye" vagy „báttya" volt. Az öregnek a gyermek nem mert visszafeleselni. Ha a felnőttek beszélgettek, a gyermekek nem hallgathatták. Ha vendég volt a háznál, beszélgetésnél sok helyütt ki is küldték a gyermekeket. Még a legények és nagylányok sem kapcsolódhattak bele a felnőttek be258