A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)

Laczkovits Emőke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945

nes-vidékén 4-8 P-t. Balatonakaiiban, főleg naturáliákat adtak. Szentgálon a fiú után 1 q búzát, a lány után 1 q rozsot kapott. De volt olyan hely is, ahol a bába kérte a fizetséget, másutt szó nélkül adták oda neki, sőt, a megszokottnál többet. Akadt olyan szegény család is, akik még a minimális megállapított pénzt sem tudták kifizetni. Általános szokás volt vidékünkön, hogy a szülés levezetésétől kezdve minden nap, amikor a bába a csecsemőt megfürdette és az anyát rendbetette, reggelivel vagy ebéddel, esetleg vacsorával kínálták meg, bőven adva az étel mellé a bort és a pálinkát. A csecsemő gondozása, helye Általában a keresztelő, esetenként az anya avatása után a gyermeket a bölcsőbe fektették, ahol 1,5-2 esztendős koráig hálhatott, ha újabb testvér ki nem szorította. A bölcső többnyire asztalosnál készült bútordarab volt, több generációt is kiszolgált. Néhány esetben családtörténeti adalékokat is adhat: Pl. egy Tüskeváron 1824-ben készült bölcsőben Vincze Ferencet ringatták először, akinek születése alkalmából a bölcsőt készítették. Élt 66 évet, meghalt 1890-ben. Utána fiát az 1872-ben született Vincze Móricot (meghalt 1952-ben) és testvéreit, Vincze Gyulát, Vincze Antalt, Vincze Klárát is ebben dajkálták. A legidősebb fiú, Vincze Móric örökölte a bölcsőt, amely valamennyi gyermekének hálóhelye volt: Vincze Gyuláé (1898-1917), Vincze Hermine (1905-1910), Vincze Ferencé (1909-), Vincze Máriáé (1913-1945). Tekintettel arra, hogy a legidősebb fiú gyermektelenül halt el, a lány pedig kisgyermekként, a bölcsőt Vincze Ferenc kapta meg. Az utolsó generáció az ő gyermekei, akiknek csecsemőkora még ehhez a bölcsőhöz kapcsolódik: Vincze Ilona (1941), Vincze Erzsébet (1947), Vincze Mária (1950). A bölcső helye mindenütt a lakószobában az anya illetve a szülők ágya mellett állt. Olyan helyen, ahol a konyhában aludtak, ott a bölcső is ide került, de ismét az anya ágya mellé. Ha már nagy volt a gyermek, akkor a rácsok között dugta ki a lábát vagy a bölcső végét kiütötték és úgy fért el. A bölcsőbe szalmát vagy szalmazsákot tettek, erre kispárnát a gyermek feje alá és úgy bele a négyzet alakú pólyába nyakig bekötözött gyermeket. A bölcső párhuzamosan levő rácsos („sráglás") oldalaihoz kötözték a pólyát, hogy ringatáskor a gyermek ki ne essen. A kis síró csecsemő legfőbb vigasza a ringatás volt, amelytől elszédülvén, elaludt. Sokszor úgy meglökte egy mérges férfi vagy nagyobb gyermek, hogy felborult. Éjszakára zsineget kötöttek a rácsokra és ennek segítségével ringatták. Gyakran előfordult, hogy miközben az anya egyik lábával a bölcsőt rengette, 11. ábra. Anya gyermekével Dudarról 1921.Győrffy-Viski felv. Néprajzi Múzeum. F 29 982 Abb. 11. Mutter mit ihrem Kind in Dudar 1921. Aufnahme von Győrffy-Viski. Ethn. Museum F 29 982 másikat már a rokkán tartotta. Általában szívesen énekeltek a bölcsőbéli gyermeknek: pl. „Aludj, baba, aludjál! Aranyosat álmodjál!" Vagy: „Tente baba, tente. A papa levente." A ringatás mellett a kisbaba másik vigasza a cumi volt. Egy fehér rongydarabba cukorral és köménnyel összerágott kenyérhéjat kötöttek, azt adták a baba szájába. Mások cukrostejbe áztatott zsemlét vagy cukorral ízesített rántáskását. Utóbbi kettő nem volt általános. A csecsemő gyakori sírása érthető, hisz leggyakrabban lábait szorosan a pelenkába tekerték, hogy ne legyen görbe, kezét pedig a pólyába belekötötték, hogy ne karmolja le magát. 4-5 hónapig tartották így, utána már szabadabban mozoghatott. 6—8 hónapig ugyan még pólyában volt, de csak a dereka volt körülfáslizva. Ez sem nevezhető általánosnak, ugyanis sok faluban a köldök leesése után hamarosan a köldökfáslit is eltették. Nagyon kevés volt az olyan anya, aki ne mozdulatlanságra ítélte volna gyermekét. Csak az 1930—40-es években beszélhetünk változásról e téren. 248