A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)
Laczkovits Emőke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945
1. ábra. Család örvényesről 1894. Jankó J. fclv. Néprajzi Múzeum. F 135. Abb. 1. Eine Familie von örvényes 1894. Photo: J. Jankó. Ethnogr. Museum F 135. javasasszonytól kapták. Általában a leander levelének a főzetét vagy,a szárított virágjából készült teát itták: 3 piros virágot 3 dl vízbe tettek. Korai terhességet pálinkába áztatott ibolyavirággal (50-100 szálat 1 dl pálinkában napokig hagytak állni) is megszakítottak. Az erős vérzést a pásztortáska (capsula bursa pastoris) főzetével csillapították. Majdnem ártalmatlan és többnyire eredménytelen volt a terhes nő ugrálása, a nehéz teher emelése vagy a hideg vízben való fürdése. Azonban sok asszony a biztos eredmény érdekében a bábához fordult, akik között mindig akadt olyan, aki vállalkozott a terhesség megszakítására. Ennek híre ment a megyében, s messziről is eljártak hozzá a várandós anyák. Két ilyen bábáról tettek említést: az egyik jódinjekciót, a másik egy kis műszert használt. Nem egy esetben halt meg így az anya. A hivatásos bábák mellett cédulás bábák és javasasszonyok is foglalkoztak „gyermekvesztéssel", ahogy Szentgálon mondták: „angyalcsinálással". Durva és primitív módszereikben többnyire bíztak a gyermektől rettegő asszonyok még annak tudatában is, hogy az életüket kockáztatják. Tulajdonképpen a megesett lány és a harmadik gyermeket nem vállaló anya mindent megpróbált, hogy magzatától megszabaduljon. A terhesség megelőzését alig ismerték. Általánosan elterjedt az a felfogás, hogy amíg szoptatnak, nem eshetnek teherbe, ezért akadt olyan, aki 1—2 évig is szoptatott. Mások szerint a férj ügyességére számíthattak, akkor nem kerültek szorongatott helyzetbe. Az egyik nyugalmazott szülésznő szerint a jobb módúak az 1930-40-es években preventív módszerként használták a pesszáriumot, az ecetes szivacsot, a rongydarabkát. A többség véleménye az volt, hogy „ha tüzes vót az asszony, akkor elég vót, ha az ura a tarisznyáját az ágyra tette, már vót egy gyerek." Bármennyire nem kívántak 2—3 után több gyermeket, ha megvolt, általában szeretettel vették körül, örömmel gondozták, még akkor is, ha 6-7. vagy 9-11. gyermekként született. Az újszülött szándékos kiéheztetésére vonatkozóan nem találtam adatokat. A vizsgált korszakban megyénkben a házasulandók életkora a nőknél 20-23, a férfiaknál 25-28 év volt. (20 éven alul csak akkor ment férjhez a lány, ha muszáj volt.) A legtöbb családban egy év múlva megszületett az első gyermek, akit többnyire két év múlva követett a második, majd 1—2 esztendő után az újabb. Két gyermek között 1-3 év volt a korkülönbség, de előfordult szegény, sokgyermekes katolikus családban, hogy januárban eltemették a kisgyermeket, decemberben már volt helyette másik: „az én keresztanyámná' az egyiket keresztűtik, a másikat temették. 21 gyereket hozott világra". A terhesség A fiatalasszonyok többsége várandós voltát először az urával közölte, bár akadt olyan, aki az édesanyjával. Az anyósa előtt majd' mindenki elhallgatta, főleg, ha az nem volt gyermekszerető. Ilyen esetben a menyecske félve várta már a 2. vagy 3. gyermekét, mert anyósa veszekedett vele miatta. Bár eddigi adataink szerint szemben más, dunántúli egykéző vidékekkel, az újabb gyermekét váró anya nem vált a falu közmegvetésének tárgyává. 47 Egy esetben említették, hogy Padragon egy sokgyermekes anyától megkérdezte egy idős asszony: „Na, Mari, megint apró csontokat hordasz? " A gyermekét váró menyecskét viselősnek nevezték. A viselős állapottal nem kérkedtek. Amíg nem látszott, eltitkolták. Később, aki tehette, bővebb ruhát vett fel, amire előruhát, főleg „mellyes előruhát" (mellrésszel ellátott kötény) kötöttek. A városlődi asszonyok pl. annyira szégyellték terhességüket, hogy szoknyájuk alját is felkötötték a hasukra, erre pedig a kötényt. Akkor is letagadták állapotukat, amikor már látszott rajtuk. Pedig általánosan elterjedt hiedelem a Dunántúl más részeihez hasonlóan vidékünkön is, hogy a terhességét letagadó anyának nehezen tanul meg beszélni a gyermeke. A viselős asszony nem kötötte el szorosan a hasát, csak az, aki ilyen állapotban ment férjhez és nem akarta, hogy kitudódjon. A várandós anyát nem kímélték. A szegényebbje mezítláb járt. A templomban csak akkor ülhetett le, ha akadt üres hely. Ugyanúgy dolgozott a szülés nap240
