A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Petánovics Katalin: Dr. Vajkai Aurél 75 éves

Gyűjtései behálózzák a magyar nyelvterület nagy részét, de közben sohasem feledkezik meg a Bakony és Balaton vidékéről, igazi kutatási területéről. Számos elfoglaltsága közepette is gyakran utazik Szentgálra, ekkor gyűjti nagy monográfiájának anyagát. Vissza-visszalátogat Cserszegtomajra, hogy újabb adalékokkal gazdagítsa a hegyközség életéről szóló tudásunkat. (Élet a cserszegtomaji házban, 1948). 1949-ben végképp letelepszik megyénkben, és itt működik azóta is. Először a Bakonyi Múzeum igazgatójaként, majd 1955—1965-ig tudományos osztályvezetőként. Ekkor látnak napvilágot nagyobb lélegzetű művei, (Szentgál, 1959, A Bakony, 1959, A Balaton-mellék, 1964.) és sok tanulmánya, írása a Veszprém megyei présházakról (Adatok a Balatonmelléki szőlőhegyek népi építkezéséhez, 1963, A Balaton-melléki présházak, 1958, Présházak és pincék a XVIII. századból a Balaton északi partján, 1956.), 18. századi balatonfelvidéki és Bakony-vidéki falusi épületekről (1957), a hegyközségek kialakulásának kérdéséről (1958) és sorolhatnám tovább.

2 A tudományos művek mellett állandóan és szinte kiapadhatatlan bőséggel és leleményességgel valósággal elárasztja a napi sajtót a legkülönfélébb néprajzi vonatkozású cikkekkel. Ezzel állandóan ébren tartja az olvasóközönség érdeklődését. Ha a veszprémi vadaskertről ír, ürügyet talál arra, hogy szóljon a Bakony állatairól, az ott szokásos vadfogási módokról, vagy másutt megemlékezzék a bakonyi szelídített vaddisznókondáról. Hol a balatoni fürdőéletet és a parasztfürdőhelyeket ismerteti, hol betyártörténeteket tesz közzé. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról, hogy néprajzra „hangolt" olvasói figyelmébe ajánlja a falusi műemlékek, építészeti ritkaságok megőrzésének fontosságát, a kihaló mesterségek eszközkészletének megóvását, és 1951-ben nyolc cikkből álló sorozatban ismerteti, hívja a látogatókat a Bakonyi Múzeum újonnan nyílt kiállításaira. Vajkai Aurél azt mondja magáról, hogy nyugtalan, örökké mozgó fiatalember volt, akit nem elégített ki teljesen az orvosi hivatás helyhezkötöttsége. A néprajzosság megadta számára a teljes mozgásszabadságot, senki sem korlátozta ebben, és évente 100-150 napot töltött terepen. Megfigyelte a paraszti élet minden mozzanatát, lerajzolta, lefényképezte a látott tárgyakat, s így született meg az az óriási, 30 000 vagy ennél is több, ma már felbecsülhetetlen jelentőségű felvétele. De nemcsak külső megfigyelőként járt-kelt a falvakban, hanem fölfigyelt az emberekre, az elrejtett emberi értékekre is. Aki egy ház életét belülről írja le, az észreveszi a bentlévőket is. Az almádi lakás egyik szobájában Vajkai Aurél fiatalkori szoborportréja, kassai felfedezettjének ajándéka, köszönete. Aztán könyveket tesz elém, a fiatalon elhunyt cserszegi parasztfiú, Szabó István kétszeres József Attila-díjas író köteteit, aki dedikációiban és leveleiben mindig hálával és szeretettel emlékezett meg ,,első szellemi apjáról, aki kézenfogta, hogy elvezesse az elérhetetlen földre."

3 S ugyanez a Szabó István mesélte el Vajkai Aurélnak, hogyan tanulta meg — a többi parasztfiúhoz hasonlóan - a földművelő munka ezer tudnivalóját. A régi gyűjtés most érett tanulmánnyá, az író és a tudós egymást gazdagító kapcsolatának szép példájaként (A paraszti munka betanulása, 1977.). Ma is sok fiataltól kap leveleket, verseket, rajzokat. Mindnyájan segítséget, tanácsot várnak tőle, s ő készségesen válaszol mindenkinek. De megjegyzi, hogy ez a sok hozzá küldött kérés azt is mutatja, hogy nincs a vidéki kultúrának igazi gazdája, felkarol ója a falvakban. Változatosságot kedvelő egyénisége kereste az élet mindazon területét, amely lekötötte fantáziáját, kifogyhatatlan munkakedvét. így lett — a néprajz mellett — művészeti író, s rendkívül termékeny zenekritikus (kb. 800 cikke jelent meg a harmincas évek második felében a Magyarország с napilapban). Munkássága révén számos zenészt, festőt, írót ismert Közülük néhánnyal szorosabb barátságot is kötött, sokukról ma már archív értékű felvételeket őriz, és egy-egy utolsó történetet. A Balatonfüreden és környékén nyaraló művészeket csaknem mind felkereste, vagy vendégül látta. Szabó Lőrinccel régi ismeretség fűzte össze, s amikor a füredi árkádok alatt sétáltak, a költő a Füreden járt híres emberek tábláit nézegetve (az övé is közéjük került) búcsúzóul azt mondta: „Rövidesen meghalok, tudom." S pár hét múlva a megérzett tudás valóság lett. Azóta is a letéteményes hűségével őrzi Vajkai Aurél ezt az utolsó mondatot. Mivel jellemzőnek tartom a következő két kis történetet, nem hagyom említetlenül, mert megvilágítja Vajkai Aurél egyéniségének egyik nagyon lényeges vonását: a látni és láttatni akarást. Ungár Imre vak zongoraművészt egyszer végigkalauzolta a Bakonyi Múzeum kiállításán. Hosszasan beszélt neki a tárgyakról, amelyeket kezébe is adott. Aztán fölvitte a város egyik szép kilátóhelyére, s szavakkal tette láthatóvá a vak ember előtt a város szépségét. Berki Viola festőművészt pedig - aki Szabó István egyik könyvének címlapjaként a látatlanul megálmodott Cserszeget festette — azért hívta meg magához vendégségbe, hogy a művésznő a valóságban is megcsodálhassa életre kelt álmát. Nyugdíjas éveit sem hagyta kihasználatlanul Folyton dolgozik, bővíti, szélesíti régi témáit. Csak kiragadva említünk néhányat: A Balaton északi partjának présházai, 1966, Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében с sorozat 4 kötete: Bakony bél, Nagyvázsony, Tihany, Veszprém, 1970, Ujabb adatok a bakonyi és Balaton-mellé ki olajütőkhöz, 1975, Egy kéziratos orvoslókönyv, 1975, Népi olajtermelés régen, 1972 stb. Bár kora megakadályozza már abban, hogy nyakában elmaradhatatlan fényképezőgépével járja a falva12